Azon töprengtem ma, hogy mikor reális a gyerekemmel szembeni egy-egy elvárás, mikor túlzott, mikor becsülöm esetleg alá a képességeit?
Példának okáért, amikor Tomi 3 éves volt, barátnőm figyelmeztetett, hogy már önállóan kéne öltöznie ennek a gyereknek; akkor úgy éreztem, kicsi még. Most Nóri két éves, és mindent levesz egyedül, sőt, pici segítséggel önállóan fel is öltözik!
Vagy amikor Annától elvárom, hogy 6,5 évesen tartson rendet az íróasztalán, az vajon túlzott elvárás? Láthatóan nem megy neki...
Persze, gyerektől is függ a dolog, ez bonyolítja a kérdést. Nem mondhatom, hogy ennyi évesen ezt meg ezt kell tudnia...
Inkább az foglalkoztat, hogy reálisan értékelem-e mind a hármat külön-külön? Van-e olyan ember, aki számunkra hiteles, és tükör tud lenni, ha kell? És tudom-e azt mondani esetenként, hogy én hibáztam, amikor olyan feltételeket támasztok, ami még korai.
De az is épp olyan fontos, hogy amire már képesek, azt megtegyék - szerintem. Különben a szülői szerep kiszolgálói szereppé torzul... na ezt elérni, hogy jó szívvel tegyék, ami a feladatuk... vagy csak tegyék, már ennek is örülnék :D Nem is nagy dolgok ezek, csak ne dobálja szét a levetett ruháit... tegye el maga után a már nem használt játékot... reggel fésülködjön meg rendesen... és... és... és ha mégsem így kéne?
Hát igen, hogy a dolgok menjenek, mégpedig békességben, jó hangulatban. Vagy ez is irreális????
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése