Szülők szabadságon

Zsuzsinak ajánlva ;)

Source: google.com via Ann on Pinterest

Időnként a szülői szerepből is szükséges szabadságra menni. Egyénenként változó, mikor történhet meg az első ilyen kiruccanás, és mennyi időre bízzuk őket másra. Sok kérdés vetődik fel ilyenkor, meg kell küzdeni lelkiismeretfurdalással, aggodalmakkal, talán még a rokonok, szomszédok becsmérlő szavaival is. Most borítom az időrendet, és nem ezekről szeretnék írni, hanem arról: mire számíthatunk, amikor hazajövünk?

Múlt héten táboroztattunk a férjemmel, csupán legnagyobbik gyermekünket vittük magunkkal. A két kisebb - 8 és 5 évesek - egy hétig nem voltak velünk. Egyszer-egyszer felhívtam az aktuális felvigyázót, így tudtam, jól elvannak, látványosan nem hiányolnak.
Mivel nem az első alkalom, amikor hosszabb időre elmegyünk, igyekeztem készülni a hazajövetelre. Ennek ellenére a forgatókönyv eképpen zajlott:

1. Megérkezés barátnőmékhez, akik vigyáztak rájuk a hét második felében.
Tesók egymás nyakába ugrása, majd a szülők és távollevő gyerekek megható összeölelkezése.
2. Gyerekek leválása, játék folytatása. Megfáradt szülők és megkönnyebbült felvigyázók beszélgetése, mi hogyan zajlott.
3. Hazaindulás. Egy gyerek hisztizik a kutyától. Barátunk nagy szemmel néz, majd megállapítja, hogy ez már bizony nekünk szól.
4. Csomagok óriási kupacba letevése, igyekezet, hogy mielőbb járhatóvá váljon a lakás.
5. Gyerekek módszeres és következetes egymást hergelése, viták, mi több, egymás oldalba bökése. Folyamatos, egymást túlkiabálni próbáló gyerek-mondandók.
6. Anya és apa kétségbeesett igyekezete, hogy a kipakolás is haladjon, vacsora is legyen, és a gyerekek se tegyenek kárt magukban.
7. Vacsora. Hisztiző gyerek, aki vagy nem reagál semmire, vagy ennek épp az ellenkezőjét teszi. Szülői ingerültség nőttön nő.
8. Apa megtörten kérdezi: most mit csináljak vele?

Ezen a ponton beugrott, amit az egyik könyvben olvastam régebben: ne fegyelmezz addig, amíg meg nem bizonyosodtál róla, hogy a gyerek "szeretet-tankja" fel van töltve!
Nosza, próbáljuk ki!
Férjem vacsorát otthagyva a hisztiző után ment, majd próbált elegendő időt vele tölteni, átölelve, beszélgetve. Jelentem, működik! Az érintett gyermek átmenetileg "megjavult", megette a vacsorát.

Source: pollybland.com via Sara on Pinterest

Szülőként nagyon nehéz egy hét távollét után újra felvenni a fonalat. Gyorsan be kell vásárolni, hiszen még kenyér sincs itthon. Főzni, mosni, talán takarítani is kell. Elpakolni a rengeteg holmit, gondoskodni a háziállatokról, ha vannak, elintézni telefonokat, levelezést, és manapság már az elintézendő közt lehet, hogy megnézzük, mi történt időközben a világhálón.A gyerekek szemszögéből egy számít ilyenkor: fontosabb vagyok-e neked, mint mindezek a tennivalók?
Nehéz a sok dolgot elintézni, de még nehezebb azokat félretenni egy időre, amíg "feltöltjük" a gyerekeink szeretet-tartályát.

Pedig megéri. Utána akár be is lehet vonni őket a rendrakásba, kipakolásba, stb. A számítógép előtt töltendő feladatokat pedig érdemesebb olyankorra halasztani, amikor már lefeküdtek.

Gyerektől függ, kinek mennyi kell ahhoz, hogy helyreálljon a lelki békéje. Lehet, hogy úgy tűnik, elég időt szántunk már rá, aztán pár óra múlva újra "tölteni" kell.
Főleg akkor nehéz ez, ha nem egy gyerekről van szó, hiszen a ráfordítandó idő a gyerekek számával arányosan növekszik. Ráadásul vannak olyan típusú gyerekek is, akik nem éreztetik látványosan, hogy szükségük van ilyesféle törődésre, mégsem sóhajthatunk fel, hogy "de jó, legalább vele nem kell most foglalkozni".

Összegzés:

• Tudatosítsuk magunkban már a hazajövetel előtt, hogy bizony türelmet próbáló lesz az első pár óra.

• Tudatosan tegyük félre az elintézendő dolgokat, meg fognak várni.

• Osszuk el a feladatokat párunkkal, a legsürgősebbet egyikünk elkezdheti, míg a másik rögtön a gyerekekre koncentrálhat. Utána akár cserélhetünk is.

• Ha a gyerekeket már "elsősegélyben" részesítettük, akár be is vonhatjuk őket a további teendőkbe, közben is adódik alkalom a beszélgetés folytatására, a "tank" töltésére.

Hasznosnak találtad? Oszd meg!
Van véleményed? Írd meg hozzászólásban!

Játék felnőttként

"Anya, képzeld azt, hogy gyerek vagy, és így játssz velem!" -állt elém az 5 évesem a minap.
Megdöbbentett az, milyen jól rátapintott egy fontos dologra: tudunk-e időnként kilépni a felnőtt szerepeinkből, hogy felszabaduljunk, elfeledkezzünk térről és időről, és beleéljük magunkat valami egészen más világba?

Bevallom, én csak ritkán, akkor is szinte csak percekre. A férjem könnyebben "átlényegül", ilyenkor is én vagyok a "kerítés", amin túl nem engedem őket kóborolni. Mire gondolok?
Amikor picik voltak, és az apjuk feldobálta őket -amit rettentően élveztek-, én voltam, aki rettenve szólt közbe, hogy ne olyan magasra!
Amikor bunkert építünk, már előre leszögezem, hogy majd el is kell pakolni!
Amikor ma strandra mentünk, és besózva rohantak volna a vízbe, én tartottam vissza őket, mert még be kell kenni magunkat naptejjel.

Mindezek ésszerű és szükséges szabályok, nem is ez a baj. Hanem ha menet közben sem tudok ezektől elszakadni, felszabadulni!

Emlékszünk még egyáltalán, milyen volt gyerekként játszani? Amikor más dimenzióba kerültünk, nem létezett idő, éhség vagy korlát? Csak a világ, amit megteremtettünk magunk körül, akár egyedül, akár társaságban. nekem még előjön, a hozzá kapcsolódó érzésekkel együtt. Elismerem, jó érzések, szép emlékek ezek!

Gyártsunk hát újabb szép emlékeket, ezekre a gyerekeink is emlékezni fognak!

Na most őszintén...

Az őszinteség kulcskérdés. Legyünk őszinték! Ám ez nem olyan könnyű. Akár még önmagunkhoz sem!
Nagyobbik lányom gyakran próbál kibújni a felelősség alól. Persze 9 évesen ez még átlátszó tud lenni, ami jó lehetőség a tisztázásra. Abba az irányba próbálom terelni, hogy merjen felelősséget vállalni tetteiért, szavaiért, legalábbis szeretném, ha felnőve megbízható ember váljon belőle.

Mint sok más területen, itt is a személyes példaadás segít a legtöbbet. Az őszinte kommunikációt tanuljuk magunk is, mert sajnos nem így szocializálódunk. Elég megnézni egy szappanoperát, és azt fürkésszük, hogy vajon a kimondott szavak mögött mit gondol a másik valójában? Ezt magunkon is megfigyelhetjük, én legalábbis számtalanszor rajtakapom magam, hogy ironizálok:
Kiborult a tej? Na ezt jól megcsináltad! -a gyerek szó szerint érti, ugyanakkor érzi, hogy érzelmeink másról beszélnek, valójában nem volt jó, amit csinált. Jó esetben az érzelmeknek fog hinni, így viszont megtanulja, hogy a szavainknak ne tulajdonítson túl nagy jelentőséget!
Igen, ilyen apróságokon is múlhat, hogy a gyerekünkből őszinte, nyílt ember legyen!

Egy ideje igyekszünk ügyelni erre, de számtalanszor kell még mindig kijavítanom magam. Az irónia könnyen észrevehető, de vannak ennél rejtettebb dolgok is.
Tegnap mondtam pár dolgot a páromnak, amiről abban a pillanatban tudtam, hogy nem kellett volna. Mégis, nem tudtam rögtön őszintén elmondani, hogy rosszul reagáltam, neki van igaza, hanem magyarázkodni kezdtem. Később derengett fel, hogy bizony még magamhoz sem voltam őszinte! Ragaszkodtam legbelül a vélt igazamhoz, elnyomtam a felismerést, miszerint hibáztam.

Ezek után nem csoda, ha a lányunk hasonlóan viselkedik, hiszen a gyerekek irtó érzékeny műszerek, azonnal rezonálnak az érzelmi változásokra, akármit is mondanak a szavak.

Mi a megoldás?
Szükségünk van minden nap egy kis időre, amikor rendbetesszük a lelki életünket. Szánjunk időt rá, hogy feldolgozzuk az eseményeket, átgondoljuk a reakcióinkat, és merünk "tükörbe nézni".
Nem könnyű belátni hibáinkat, még nehezebb ezeket beismerni egy másik ember előtt. Mégis, ezzel olyan útravalót adunk gyerekeinknek, amin keresztül ők is egészségesebbek lesznek, lelki értelemben.

Túl önálló?

Szombat reggel legkisebbik gyermekünk, a majdnem 5 éves Nóri azzal ébresztett minket, hogy készíthet-e magának kakaót. Egy pillanat alatt sok minden végigfutott bennem.
- kiönti a tejet
- nem éri fel a mikrót
- nem tudja beindítani a mikrót
- kanállal fogja enni magában a kakaóport
- ha valahogy mégis végigcsinálja, bizonyára takaríthatok utána...

A legegyszerűbb, ha felkelek és elkészítem neki én, ahogy máskor is... vagy mégsem?

Hányszor kerülünk hasonló helyzetbe!
Amikor főzök, általában sietek, mert más dolgom is van. Így inkább egyedül csinálom, a gyerekek csak zavarnak. A takarítás ugyanez a helyzet. Bevásárlás a gyerekekkel? Jobb nem is rágondolni!

Én magam is úgy nőttem fel, hogy a konyha közelébe se mehettem, amikor édesanyám főzött. Nem hibáztatom, két ember helyett dolgozott, tényleg nem ért rá engem tanítgatni. Nagymamámnál is sokat voltam emiatt, ő viszont sok mindenbe beavatott: sütésbe, varrásba, hímzésbe...
Így adódott, hogy amikor férjhez mentem, nem tudtam főzni, se a háztartási teendőket átlátni, csupán sütni :D

Most szülőként azt látom, hogy nagyon fontos egész kicsi kortól bevonni a gyerekeket a napi teendőinkbe. Kamaszkorban már késő elkezdeni! A teregetésben már a legkisebbek is tudnak segíteni, és biztos láttunk már totyogókat kisseprűvel a kezükben :) Ilyenkor nem a hatékony munkavégzés a lényeg, több időt vesz igénybe a dolog, és igen, utána valószínűleg nekünk kell újból elvégezni a feladatot...

Ne gondoljátok, hogy én élen járok ezen a területen! Míg nem voltak ovisok, addig jobban bevontam őket, most, hogy már nekem is több a teendőm, bizony sietek, éppúgy, mint édesanyám annak idején... A férjemnek több a türelme most, jó látni, amikor együtt sütnek palacsintát, vagy keverik a pörköltet :) Nagyon jól kihasználható az ilyen együtt töltött idő arra is, hogy a gyermek "szeretettankját" töltögessük -erről írok még később. Jó lehetőség a beszélgetésre, az érintésre; a közös tevékenység összekovácsol, a sikerélmény az önbizalmat erősíti.
Több időt igényel így a főzés? Igen. Több munkát az eltakarítás? Így van. Megéri? Nyilvánvalóan!
Különben is, ki mondta, hogy a gyereknevelés nem 24 órás feladat?

Mit gondolsz erről? Kíváncsi vagyok a véleményedre!

Ha a további cikkek is érdekelnek, iratkozz fel hírlevélre>>

Mi a legfőbb kérdés?

Nem értem!
Mindent megkapnak. Na jó, azért mindent nem, de elég sok mindent.
Észre sem veszik, mennyi mindent a fenekük alá tolok: a ruhájukat reggelente, a tízórait és uzsonnát, az innivalót mikor szomjasak. Ellenőrzöm a leckéjüket, és hogy mindent bepakoltak-e másnapra. Gyakorlok velük a zeneórákra, a versenyekre, meghallgatom ügyes-bajos dolgaikat. Ügyelek a tisztaságukra, mosom a hajukat, kiterelem őket a szabad levegőre. Tanítom őket cipőt kötni, biciklizni, főzni.
Igen keveset várok el tőlük. Legyen rendben a tanulás, tartsanak rendet a szobájukban, fogadjanak szót, legyenek amolyan rendes gyerekek.

És mit tapasztalok?
2 perccel azután, hogy együtt vannak hárman, áll a bál. Veszekedés, kiabálás. A szobájuk rendetlen. A hajuk szintén. Valamit soha sem találnak. És a legrosszabb: bár úgy érzem, minden pillanata az életemnek Róluk szól, nekik ez nem elég, módszeresen és következetesen az idegeimre tudnak menni! Belebeszélnek a beszélgetéseimbe, akár élőben, akár telefonon próbálok kommunikálni másokkal. Egy percre sem lehetek kettesben a gondolataimmal, mert azonnal történik valami: sírás, árulkodás, szomjas vagyok, kiborítottam, levennéd??

Ismerős mindez, vagy csak mi küzdünk ilyesmivel?

A probléma valószínűleg ott rejlik, ami bennünk, szülőkben ilyenkor lejátszódik. De beszélek továbbra is magamról. Én azt gondolom, hogy mindent megtettem, elláttam őket, most akkor adjanak egy csöpp szusszanást nekem is. Ha mégsem, akkor azt kérdezem magamtól: "Mit tehetnék, hogy megszüntessem ezt a viselkedést, de azonnal?" És dühösen rájuk kiáltok, vagy indulatosan megteszem, amit épp kérnek. Esetleg beígérek némi büntetést, ha azonnal nem hagyják abba. Ez a helyzet bizony el tud fajulni, és számtalan családban látom, hogy naponta, akár éveken át küzdenek a kialakult helyzettel, játszmákat vívnak a gyerekeikkel.
Ki lehet ebből lépni?

A jó hírem: igen!
A kérdés feltevésén kell csupán változtatni! A jó kérdés: "Mire van valójában szüksége a gyerekemnek, amiért így viselkedik?" Lássunk mögé a dolgoknak! Több dolog is lehet a háttérben: aznap történt vele valami, ami feszültséget okoz benne. Rossz napja van. Kudarcélmény érte. Féltékeny a testvérére, és így szeretné felhívni magára a figyelmet. 
De a legfőbb, amire minden visszavezethető, az a gyerekben levő, nem megfogalmazott kérdés:
"Szeretsz engem?" 
Ne felejtsünk el két dolgot. Egyik, hogy a gyerek még éretlen, így nem tudja a benne meg sem fogalmazódó kérdést logikusan kifejezni felénk. (Megjegyzem, sok felnőtt sem képes erre...) Másik, hogy bár mi szeretjük őt, hát hogyne szeretnénk, nem biztos, hogy jól fejezzük azt ki.
Az elején írtam, hogy észre sem veszik, mennyi mindent teszünk meg értük. Én ezeken keresztül is a szeretetemet fejezem ki feléjük, de számukra ez nem ezt jelenti, valóban természetesnek veszik.

Hogyan kell akkor kifejezni a szeretetünket, hogy érezzék is?
Erről fogok írni legközelebb.
Addig is kíváncsi vagyok, Te mit gondolsz erről?

Érdekel a folytatás?
 Iratkozz fel hírlevélre!

Gyereknevelés -hogyan?

Nagyon szeretek gyereknevelésről olvasni, tanulni, másokat megfigyelni. Hiszem, hogy ezen a területen nagyon sok dolgunk van, ráadásul nem kézzelfogható. Nincs leírva feketén-fehéren, mint egy munkavállalási szerződésben. Nem készítenek fel rá az iskolában. Nem támaszkodhatunk mindenben szüleink példájára, mert ők is emberek, hibázhattak.

Hogyan lehetünk akkor jó szülővé? Tetszik először is az "elég jó szülő" kifejezés. Nem kell tökéletesnek lennünk, nem kell összeomlanunk, ha valamit nem jól csinálunk! Ez engem felszabadít.

Három gyermekem mind teljesen különböznek egymástól. Gondolom, ez más családban is így van :) Igaz a régi mondás is, miszerint az elsőnél még görcsösen szeretnénk mindent jó csinálni, aztán lazulunk. Fejlődés van, ha odafigyelünk, és ha akarjuk jól csinálni. És ha merünk változtatni!

Sok családdal, sok gyerekkel találkozom, sokszor veszek észre ezt-azt, amit hibáznak a szülők. Nem teszem szóvá, hiszen nincs közöm hozzájuk. Annál inkább megvizsgálom a magunk gyakorlatát, életét, keresve, vajon ugyanazt a hibát én nem követem el? Ugyanígy jó észrevenni azt is, amit jól csinálok, főleg, ha van, aki ebben megerősít engem, minket.

Most is épp egy ilyesféle szakkönyvet olvasgatok, újra és újra előveszem ezeket, mert elfelejtődnek. Nagyon hasznos tanácsokkal szolgál a nevelésről, ami a szeretettel kezdődik! Persze, mindenki szereti a gyermekét, de vajon a gyerek érzi is ezt? Tudja, vagy átéli? Hogyan tudjuk jól szeretni? Hogy kicsattanjon?
Bizony nálunk is érezhető, ha stresszes vagyok, sokat vállalok, a férjemet feszíti a munkahelyi nyomás, ha nincs időnk semmire. A gyerek-indikátor azonnal jelzést ad: agresszivitás, veszekedés, türelmetlenség, rosszaság, fegyelmezési nehézségek. Ti is küzdötök hasonlókkal?

Sajnos nem működik a nevelés gombnyomásra: ha ezt teszem, akkor ez lesz az egyenes következménye. De ha következetesen helyesen viszonyulok a gyerekhez, gyerekeimhez, akkor annak lesz eredménye!

Szeretném a tapasztalataimat, bevált gyakorlatot, eredményeket rendszeresen leírni, összefoglalni, segítséget nyújtva ezzel azoknak, akik küszködnek gyerekeikkel, miközben mindent megadnak nekik.
Ha érdekelnek a következő részek is, akkor iratkozz fel hírlevélre, és minden újabb témáról értesíteni foglak!

Szutyu

Szutyu akkor költözött hozzánk, amikor Anna volt olyan két-három év körüli.
Pontos feljegyzés nincs arról a napról, ám egyszer csak ott volt mindenhol: jött velünk az autóban, a játszótérre, aludni... ő is hintázott, evett, játszott.
Szutyut soha senki nem látta, kivéve legjobb barátnőjét, Annát :) Szutyu volt a legjobb játszótárs, a képzeletbeli barátnő.
Aztán hirtelen eltűnt, olyan gyorsan, mint ahogy jött.

Nagyjából egy évvel ezelőtt emlékeztünk meg Szutyuról, nevetve, hogy micsoda barátnője volt Annának! A felidézés pedig újra behívta őt az életünkbe, ám ezúttal Nórihoz kötődött a képzeletbeli lény. A kedves barátnő pedig átlényegült, minden rosszaság és csíny elkövetője lett.
Ma is látom, hogy valaki összemaszatolta a csempére festett virágot -erről majd máskor írok-, kérdem Nórit, ki volt? Hát a Szutyu!
Szutyu borítja ki a kakaót, veszi el a tesók legféltettebb kincseit, rajzolja össze a falat-szekrényt és még sorolhatnám. Minden tiltott dologban benne van a keze!

Egyszer megkérdeztem Nórit, miért nem szól rá Szutyura, ha rosszalkodni készül? Felderült a képe, és nem sokkal később örömmel jelentette, hogy Szutyu rajzolni készült a szekrényre, de rászólt, így nem tette!

Persze nem mindig bírja megállítani. Szutyu ilyenkor bebújik a padlóba, elrohan, vagy akkor rosszalkodik, mikor Nóri épp nem figyel.

A minap kíváncsi lettem, hogyan is néz ki ez a lány?
Kiderült, kb 30 cm magas -ezt persze Nóri kezeivel mutatta-,, barna haja van és fekete szeme. A fején hatalmas, gombócforma sapkát visel, a nyakában pedig nagy masnira kötött szalagot.

Ha valaki látja, kérem, üdvözölje a nevünkben is.

Manócskáim

Még nyáron készült ez a fotó, azóta sem sikerült mindhármukat egy képre szuszakolni :)
Balról Anna, 6 éves, mozgékony, cserfes, akaratos, mindent szeret, ami fiús;
középen Nóri, most 20 hónapos, tündéri, zabálnivaló kiscsaj, aki már most önállóbb, mint a másik kettő együttvéve;
végül Tomi, aki 4,5 éves jelenleg, dinókutató vagy állatorvos lesz belőle, még nem döntötte el!