Szülők szabadságon

Zsuzsinak ajánlva ;)

Source: google.com via Ann on Pinterest

Időnként a szülői szerepből is szükséges szabadságra menni. Egyénenként változó, mikor történhet meg az első ilyen kiruccanás, és mennyi időre bízzuk őket másra. Sok kérdés vetődik fel ilyenkor, meg kell küzdeni lelkiismeretfurdalással, aggodalmakkal, talán még a rokonok, szomszédok becsmérlő szavaival is. Most borítom az időrendet, és nem ezekről szeretnék írni, hanem arról: mire számíthatunk, amikor hazajövünk?

Múlt héten táboroztattunk a férjemmel, csupán legnagyobbik gyermekünket vittük magunkkal. A két kisebb - 8 és 5 évesek - egy hétig nem voltak velünk. Egyszer-egyszer felhívtam az aktuális felvigyázót, így tudtam, jól elvannak, látványosan nem hiányolnak.
Mivel nem az első alkalom, amikor hosszabb időre elmegyünk, igyekeztem készülni a hazajövetelre. Ennek ellenére a forgatókönyv eképpen zajlott:

1. Megérkezés barátnőmékhez, akik vigyáztak rájuk a hét második felében.
Tesók egymás nyakába ugrása, majd a szülők és távollevő gyerekek megható összeölelkezése.
2. Gyerekek leválása, játék folytatása. Megfáradt szülők és megkönnyebbült felvigyázók beszélgetése, mi hogyan zajlott.
3. Hazaindulás. Egy gyerek hisztizik a kutyától. Barátunk nagy szemmel néz, majd megállapítja, hogy ez már bizony nekünk szól.
4. Csomagok óriási kupacba letevése, igyekezet, hogy mielőbb járhatóvá váljon a lakás.
5. Gyerekek módszeres és következetes egymást hergelése, viták, mi több, egymás oldalba bökése. Folyamatos, egymást túlkiabálni próbáló gyerek-mondandók.
6. Anya és apa kétségbeesett igyekezete, hogy a kipakolás is haladjon, vacsora is legyen, és a gyerekek se tegyenek kárt magukban.
7. Vacsora. Hisztiző gyerek, aki vagy nem reagál semmire, vagy ennek épp az ellenkezőjét teszi. Szülői ingerültség nőttön nő.
8. Apa megtörten kérdezi: most mit csináljak vele?

Ezen a ponton beugrott, amit az egyik könyvben olvastam régebben: ne fegyelmezz addig, amíg meg nem bizonyosodtál róla, hogy a gyerek "szeretet-tankja" fel van töltve!
Nosza, próbáljuk ki!
Férjem vacsorát otthagyva a hisztiző után ment, majd próbált elegendő időt vele tölteni, átölelve, beszélgetve. Jelentem, működik! Az érintett gyermek átmenetileg "megjavult", megette a vacsorát.

Source: pollybland.com via Sara on Pinterest

Szülőként nagyon nehéz egy hét távollét után újra felvenni a fonalat. Gyorsan be kell vásárolni, hiszen még kenyér sincs itthon. Főzni, mosni, talán takarítani is kell. Elpakolni a rengeteg holmit, gondoskodni a háziállatokról, ha vannak, elintézni telefonokat, levelezést, és manapság már az elintézendő közt lehet, hogy megnézzük, mi történt időközben a világhálón.A gyerekek szemszögéből egy számít ilyenkor: fontosabb vagyok-e neked, mint mindezek a tennivalók?
Nehéz a sok dolgot elintézni, de még nehezebb azokat félretenni egy időre, amíg "feltöltjük" a gyerekeink szeretet-tartályát.

Pedig megéri. Utána akár be is lehet vonni őket a rendrakásba, kipakolásba, stb. A számítógép előtt töltendő feladatokat pedig érdemesebb olyankorra halasztani, amikor már lefeküdtek.

Gyerektől függ, kinek mennyi kell ahhoz, hogy helyreálljon a lelki békéje. Lehet, hogy úgy tűnik, elég időt szántunk már rá, aztán pár óra múlva újra "tölteni" kell.
Főleg akkor nehéz ez, ha nem egy gyerekről van szó, hiszen a ráfordítandó idő a gyerekek számával arányosan növekszik. Ráadásul vannak olyan típusú gyerekek is, akik nem éreztetik látványosan, hogy szükségük van ilyesféle törődésre, mégsem sóhajthatunk fel, hogy "de jó, legalább vele nem kell most foglalkozni".

Összegzés:

• Tudatosítsuk magunkban már a hazajövetel előtt, hogy bizony türelmet próbáló lesz az első pár óra.

• Tudatosan tegyük félre az elintézendő dolgokat, meg fognak várni.

• Osszuk el a feladatokat párunkkal, a legsürgősebbet egyikünk elkezdheti, míg a másik rögtön a gyerekekre koncentrálhat. Utána akár cserélhetünk is.

• Ha a gyerekeket már "elsősegélyben" részesítettük, akár be is vonhatjuk őket a további teendőkbe, közben is adódik alkalom a beszélgetés folytatására, a "tank" töltésére.

Hasznosnak találtad? Oszd meg!
Van véleményed? Írd meg hozzászólásban!

Játék felnőttként

"Anya, képzeld azt, hogy gyerek vagy, és így játssz velem!" -állt elém az 5 évesem a minap.
Megdöbbentett az, milyen jól rátapintott egy fontos dologra: tudunk-e időnként kilépni a felnőtt szerepeinkből, hogy felszabaduljunk, elfeledkezzünk térről és időről, és beleéljük magunkat valami egészen más világba?

Bevallom, én csak ritkán, akkor is szinte csak percekre. A férjem könnyebben "átlényegül", ilyenkor is én vagyok a "kerítés", amin túl nem engedem őket kóborolni. Mire gondolok?
Amikor picik voltak, és az apjuk feldobálta őket -amit rettentően élveztek-, én voltam, aki rettenve szólt közbe, hogy ne olyan magasra!
Amikor bunkert építünk, már előre leszögezem, hogy majd el is kell pakolni!
Amikor ma strandra mentünk, és besózva rohantak volna a vízbe, én tartottam vissza őket, mert még be kell kenni magunkat naptejjel.

Mindezek ésszerű és szükséges szabályok, nem is ez a baj. Hanem ha menet közben sem tudok ezektől elszakadni, felszabadulni!

Emlékszünk még egyáltalán, milyen volt gyerekként játszani? Amikor más dimenzióba kerültünk, nem létezett idő, éhség vagy korlát? Csak a világ, amit megteremtettünk magunk körül, akár egyedül, akár társaságban. nekem még előjön, a hozzá kapcsolódó érzésekkel együtt. Elismerem, jó érzések, szép emlékek ezek!

Gyártsunk hát újabb szép emlékeket, ezekre a gyerekeink is emlékezni fognak!

Na most őszintén...

Az őszinteség kulcskérdés. Legyünk őszinték! Ám ez nem olyan könnyű. Akár még önmagunkhoz sem!
Nagyobbik lányom gyakran próbál kibújni a felelősség alól. Persze 9 évesen ez még átlátszó tud lenni, ami jó lehetőség a tisztázásra. Abba az irányba próbálom terelni, hogy merjen felelősséget vállalni tetteiért, szavaiért, legalábbis szeretném, ha felnőve megbízható ember váljon belőle.

Mint sok más területen, itt is a személyes példaadás segít a legtöbbet. Az őszinte kommunikációt tanuljuk magunk is, mert sajnos nem így szocializálódunk. Elég megnézni egy szappanoperát, és azt fürkésszük, hogy vajon a kimondott szavak mögött mit gondol a másik valójában? Ezt magunkon is megfigyelhetjük, én legalábbis számtalanszor rajtakapom magam, hogy ironizálok:
Kiborult a tej? Na ezt jól megcsináltad! -a gyerek szó szerint érti, ugyanakkor érzi, hogy érzelmeink másról beszélnek, valójában nem volt jó, amit csinált. Jó esetben az érzelmeknek fog hinni, így viszont megtanulja, hogy a szavainknak ne tulajdonítson túl nagy jelentőséget!
Igen, ilyen apróságokon is múlhat, hogy a gyerekünkből őszinte, nyílt ember legyen!

Egy ideje igyekszünk ügyelni erre, de számtalanszor kell még mindig kijavítanom magam. Az irónia könnyen észrevehető, de vannak ennél rejtettebb dolgok is.
Tegnap mondtam pár dolgot a páromnak, amiről abban a pillanatban tudtam, hogy nem kellett volna. Mégis, nem tudtam rögtön őszintén elmondani, hogy rosszul reagáltam, neki van igaza, hanem magyarázkodni kezdtem. Később derengett fel, hogy bizony még magamhoz sem voltam őszinte! Ragaszkodtam legbelül a vélt igazamhoz, elnyomtam a felismerést, miszerint hibáztam.

Ezek után nem csoda, ha a lányunk hasonlóan viselkedik, hiszen a gyerekek irtó érzékeny műszerek, azonnal rezonálnak az érzelmi változásokra, akármit is mondanak a szavak.

Mi a megoldás?
Szükségünk van minden nap egy kis időre, amikor rendbetesszük a lelki életünket. Szánjunk időt rá, hogy feldolgozzuk az eseményeket, átgondoljuk a reakcióinkat, és merünk "tükörbe nézni".
Nem könnyű belátni hibáinkat, még nehezebb ezeket beismerni egy másik ember előtt. Mégis, ezzel olyan útravalót adunk gyerekeinknek, amin keresztül ők is egészségesebbek lesznek, lelki értelemben.

Fontos vagy! 2. rész

Előző bejegyzésemben arról írtam, milyen fontos, hogy mi magunk jóban legyünk önmagunkkal, és erre is időt kell szánnunk, gyerekeink érdekében.

Most azt járnám körül picit, hogy valóban kifejezzük-e gyerekeink felé azt, hogy mi őket fontosnak tartjuk!

Mindennapos példa a saját életemből. Hazaérünk délután, két gyerek a suliból, egy az oviból. Mindegyik egész nap ott van, én közben itthon dolgoztam, így hazaérve egyszerre beszél mind a három, én próbálok rendet rakni, vacsorát készíteni, esetleg még elintézek egy-két dolgot.
"Figyelek, mondjad" -vetem oda valamelyiknek, miközben kipakolom a mosogatógépet, vagy épp leszedem a ruhát. Közben a másik gyerek mondandójára is reagálok, a harmadikra rászólok, hogy másszon le a konyhapultról.

Rádöbbentem, hogy ilyenkor bár én tényleg figyelek mindegyikre -hiszen a nők képesek párhuzamosan több dologra is koncentrálni :) -, a gyerekek szemszögéből nézve viszont ez kevés. Ettől egyik se érzi úgy, hogy VALÓBAN fontos számomra, ami aznap történt vele, vagy ami foglalkoztatja.

Ezek után nem csodálkozom, ha következnek a testvérek közti összecsapások, vagy a szülő ellen indított idegölő tevékenységek, hiszen gyerek-módra próbálják kiharcolni a kitüntetett figyelmet tőlem... még ha ezt a rendreutasítás formájában kapják is meg.

Olvastam egy 9 gyermekes édesanyáról, aki a hét minden napján egy gyermekével -két napon kettővel- fél órát kettesben töltött. Ő így oldotta meg, hogy gyermekei érezzék: egyenként is fontosak édesanyjuk számára!
Nem mondom, hogy ez a gyerekeknek elegendő, de ebben a helyzetben én sem látnék más megoldást.

Sajnos nincs más út, kifejezni, hogy fontos számodra, mint az idő, amit vele töltesz. Vehetünk neki ajándékot, új játékot, elvihetjük a legszuperebb játszóházakba, vagy akár moziba. Nem pótolja azt, hogy leülsz vele, csak te meg ő, és rá figyelsz.
Amíg kicsi, és nem tudtok beszélgetni, a közös játék is tökéletes. Nem a számítógépen, persze, hanem hagyod, hogy ő irányítsa, mit szeretne, hogyan és meddig.
Nem elég, hogy felépíted a LEGO-házat, majd otthagyod, hogy játsszál szépen (szintén személyes példa...).
A nagyobbakkal már lehet beszélgetni. Rengeteg minden történik az oviban, iskolában egy nap!
Erre az időre kapcsold ki a mobiltelefont, ne rohanj a géphez, hátha történt valami.
Ha vannak tesók, próbáld őket lekötni erre az időre, használd ki a pici alvásidejét, hogy valamelyik nagyobbal foglalkozz, vagy ha nem egyszerre kell őket elhozni az intézményekből, azt az időt is kihasználhatod, amíg valamelyikkel egyedül vagy.
Legyél kreatív!

Igen, mindez fárasztó, nem mindig lesz hozzá kedved, sőt, sajnálni is fogod néha ezt az időt, hiszen annyi más "felnőtt" dolgot lehetne -kellene- csinálni ezalatt!
Ilyenkor gondolj arra, hogy ha ki tudod fejezni, hogy fontos számodra a gyermeked, akkor ezzel építed az önértékelését, önbizalmát, ami a későbbiekben már nagyon nehezen pótolható! 
Ráadásul fel fogod fedezni, hogy mindegyik gyermeked egy különleges, egyedi kis világ! Ne maradj le róla!

Fontos vagy!

A gyerek az életem értelme! Ő a legfontosabb! Csak neki jó legyen!

Nem vitatom, hogy valóban fontos. De ez magában kevés.
Nagyon sok szülőt látok -és főleg anyukákat-, akik valóban mindent feláldoznak csemetéikért. Az alvásukat, a szabadidejüket, a magánéletüket. Valamennyit fel kell adni, főleg, amikor megszületik a pici, természetes, hogy őhozzá igazodunk, hiszen életben sem maradna, ha nem ezt tennénk! Emlékszem, engem ez mennyire megviselt annak idején, mikor az első született... valahogy nem gondoltam bele, hogy valóban 24 órás szolgálatban kell lenni, néha úgy éreztem, egy percemről sem dönthetek magam, mert mindent ő határoz meg...
A második, harmadik gyereknél már nem volt ez akkora trauma, ráadásul ott voltak a nagyobb tesók is, akik azért rövidebb időre lekötötték a kicsi figyelmét.

Valahogy arra törekszünk mégis, hogy egyre kevésbé vegyenek igénybe. Hogy átaludják az éjszakát, megtanuljanak egyedül enni, járni, felöltözni. Az önállóság első lépései. Jó esetben halad tovább a folyamat, mindaddig, míg érett, magukról gondoskodni tudó, döntéseikért felelősséget vállaló felnőttek lesznek. Ez lenne a cél, ezt kéne szem előtt tartani minden életkorban! Ez a téma is megér még egy bejegyzést, de most nem ezt tenném a figyelmünk középpontjába.

Hanem téged, kedves anyuka.

Miközben gyermeked körül forogsz, gondolsz-e önmagadra is? Megengeded-e magadnak, hogy lazíts? Rendben vagy-e önmagaddal? Értékesnek tartod-e magad, elég fontosnak, hogy néha foglalkozz a hobbiddal, elmenj egyedül valahová, vagy csak pihenj? Nem, ez nem önző dolog.
Sőt: ha nem vagy kiegyensúlyozott, nem vagy elégedett magaddal, esetleg önértékelési nehézségeid vannak, akkor ezt fogod továbbadni a gyerekeidnek is.
Őket márpedig szeretnénk sikeresnek látni majd, igaz? Tehát ha önmagunknak hagyunk időt, hogy megismerjük önmagunkat, egészséges önértékelésünk legyen, akkor tudunk igazán jó példák lenni gyerekeink előtt.
Ha ez nem megy egyedül, szabad (kell) segítséget kérni!

Igaz ez a házastársi kapcsolatra is. A gyerekek akkor érzik magukat biztonságban, ha a házasság rendben van. Hagyj időt rá hogy átgondold: valóban rendben van? Nem a kisebb összezörrenésekre gondolok, az mindenhol előfordul. Az viszont már fontos lehet, ezeket hogyan rendezzük? Rendezzük, vagy csak a szőnyeg alá söpörjük? Vagy mindig egyikőtök enged? Tudtok-e közösen döntéseket hozni? Tisztelitek-e egymást? Kifejezitek-e egymás felé az érzéseiteket, akár a pozitívakat, akár a negatívakat?

Ez az alapja a gyereknevelésnek.
Így azt kell mondanom: fontos vagy, kedves édesanya, te magad! Nem a gyerekek viszonylatában csupán, hanem önmagadért.

Elhiszed?

Elfogadva változtatni

Elfogadni, de egyben megváltoztatni... megfér a kettő egymás mellett?
Sokat küzdünk azzal -mint mindenki-, hogy gyerekeink bizony nem fogadnak szót, netán önálló elképzeléseik vannak, ami ráadásul nem azonos a miénkkel :)
A kiskori dackorszak már ennek a kezdete, nagyobbik lányunk kb 15 hónaposan kezdte, és máig abba sem hagyta az ellenszegülést -lassan 10 éves lesz!

Legújabb kedvence, hogy már meg sem próbálja megmagyarázni a dolgokat, elkezdi, majd két szó után elvágja egy "áhhh, hagyjuk!" felkiáltással. Néha ezt megtoldja azzal, hogy "úgysem értenéd!". A feszültség mindenesetre érthető, vagy legalábbis tapasztalható.

Érzések... a gyerekekben rengeteg dúl belőlük, méghozzá legtöbbjével nincs is tisztában, pusztán emocionálisan létezik, éli, érzi a maga világát, kereteit. Mi, racionális felnőttek persze rövidre zárunk dolgokat, így valóban nem értjük, mi olyan nehéz egy rendrakásban, egy ruha földről való felvételében?

Egy megoldás lehet, ha megpróbáljuk beleélni magunkat a gyerek helyzetébe. Konkrét példa volt nálunk, hogy a reggeli rohanásban nem szállt be a kocsiba, hanem ugrókötéllel a kezében bambult a kocsi mellett. Ha egy pillanatra megállok, azt kell mondjam magamban: néha igenis jó bambulni! De lehet, hogy szeretett volna ugrálni párat, mielőtt elindulunk, és épp ezen mélázott. Vagy várta, hogy a tesói bekössék magukat, mert ez könnyebben megy, ha ő még nem ült be.
Én persze nem ügyeltem ilyen finomságokra, így megint megnyertem a fentebb említett "úgysem értenéd" szólamot...

Mit lehet tenni? Vagy inkább: mondani?
Például ilyesmit: "Tudom, hogy most szeretnél kicsit ugrálni, de kérlek, szállj be az autóba!"
Vagy: "Jólesik egy kicsit bambulni, igaz? De most sietnünk kell, gyere, ülj be."
Tehát megfogalmazzuk a gyerek vélt érzéseit, gondolatait, vágyait, majd hozzárakjuk a saját kívánságunkat, kérésünket. Mennyivel jobban hangzik, mint a megszokott kiabálásunk, igaz?

Mi kipróbáltuk, és bevált!
Te mit gondolsz?

A kérés hatalma

Megcsináltad már a leckédet?
Miért nincs még rend az asztalodon?
Menj fürdeni/fogat mosni/öltözni!
Vacsoraaaaaaa!!!!

Ismerős mondatok? Valószínűleg a legtöbb családban mindennaposak. Rövid, tömör, kifejezi a lényeget. Mondjuk úgy, praktikus mondatok. Mi is így nőttünk fel, ezt hallottuk, ezt építettük be magunkba. Lehet másképp? Kell másképp???

Leszögezem, hogy amikről írogatok, leginkább olyan témák, amik engem is foglalkoztatnak. Vagyis nem jelenti azt, hogy mindezekben élen járnék, viszont törekszem arra, hogy változtassak, ha úgy tetszik: fejlődjek. Így megfigyeltem magamon, hogy leginkább akkor osztok utasításokat, amikor sürget az idő, ha feszült vagyok, vagy ha már többször szóltam, és nem történt semmi.

A kérésnek ott van jelentősége, hogy a gyerek kvázi eldöntheti, megteszi-e amire kértem, vagy nem. Van személyes felelőssége erről a döntésről! Persze nem szeretnénk, ha kénye-kedve szerint döntene, elvégzi-e a dolgát, így lehetőségünk van választás elé állítani:
Dönthetsz úgy, hogy nem teszed meg, de akkor ez meg ez lesz a következménye.
Leckeírásnál, vagy hangszertanulásnál gyakran alkalmaztam már ezt.
Nem írod meg a leckét? Jó, van rá lehetőséged. De akkor holnap feketepontot kapsz, és előbb-utóbb be kell pótolnod.
Nem szeretnél gyakorolni? Jó, lehetséges, de a hangszertanár előtt ezt neked kell felvállalnod.

A kérés lehetőséget ad a mérlegelésre is. Ha a gyerek épp játszik, mi megkérjük, hogy menjen mondjuk fürdeni, mondhatja azt, hogy szeretném ezt még befejezni. Így a feszültségek csökkennek, lehetünk belátóak, figyelembe vesszük az ő szempontjait is.

Van még egy vonatkozása a kérésnek, gondoljunk magunkra, vagy a saját gyerekkori élményeinkre! Milyen érzés, ha parancsolgatnak nekünk? Nem kellemes, igaz? A kérésnek szívesebben teszünk eleget.

Mi van akkor, ha jól jönne a segítség, de a gyereknek épp nincs kedve? Most nem a kötelességeiről van szó, hanem valami pluszról. Ráerőltessük? Kérésünk csupán mézesmadzag volt, valójában muszáj lenne jönnie? Van ilyen is.
Én arra törekszem ilyenkor, hogy kifejezzem az érzéseimet, őszintén. Elmondhatom, hogy most csalódott/szomorú/mérges vagyok, mert számítottam rá. Ez alkalmat ad a gyereknek arra, hogy átgondolja döntését.

Kipróbálod?

Nem maradsz le a további cikkekről, ha feliratkozol hírlevélre itt>>

Jól szeretni

Korábban azt írtam, a gyerekek legfőbb kérdése ez: Szeretsz engem?
Amikor a viselkedésükkel gond van, nem értjük, miért veszekednek, miért nem fogadnak szót, valójában ezt kérdezik tőlünk, a maguk éretlen, gyerekes módján.

Tegnap nagyon rossz napunk volt. Front lehetett, vagy más, de nagyon morcos voltam, mondhatni bal lábbal keltem. Ilyesmire a csemetéim roppant érzékenyek, hamar átvették a hangulatomat. Úgy éreztem, nincs máshoz energiám, csupán nézni ki a fejemből, és lehetőleg senki ne szóljon hozzám!
Persze a gyerekek érezték, hogy valami nincs rendben, ám mivel nem kaptak tőlem normális visszajelzést, elkezdték a szokásos módszereiket használni, hogy választ kapjanak. Mindez persze nem tudatos, de segít megérteni, miért zajlanak a dolgok úgy, ahogy!

Tehát, volt verekedés a testvérek között, volt kiabálás, csúnya beszéd, ajtócsapkodás, dobálózás, feszültség. Én szinte kívülről láttam az eseményeket, és tudtam, mit kéne tennem: erőt venni magamon, és egyenként "megválaszolni" az egyetlen kérdést -de hogyan is?


Nem szóval, hiszen maga a kérdés sincs szavakkal megfogalmazva.
Három eszközünk is van.
1. Szemkontaktus
Kaptad már magad azon, hogy ha mérges vagy, kerülöd a gyereked tekintetét? Én igen! Sőt, néha ki is mondom, hogy látni sem akarlak, vagy enyhébb formában: menj a szobádba! Most nézzük ennek a másik oldalát, amikor a szeretetünk kifejezésére használjuk. Tudunk erre is példát?

Kezdjünk el figyelni erre az egyszerű, de hatásos eszközre! Ha leülünk a gyerek mellé, vagy leguggolunk elé, nézzünk a szemébe! Nagyon sokat jelent!

2. Érintés
Amíg kicsi a gyerek, természetes, hogy ölbe vesszük, átöleljük, megsimogatjuk. Ahogy nő, egyre kevesebb lesz az ilyen fajta érintés. Vannak persze bújósabb gyerekek, akik szinte kiharcolják a jussukat, meg kevésbé törleszkedők is. Mégis mindegyiküknek szüksége van az érintésre! Nagyobbaknál elég egy vállonveregetés, egy simítás, de néha még az ölelés is belefér!

3. Minőségi idő
Az előző két eszközzel lehet élni egy-egy adódó pillanatban is, a minőségi idő már jóval nehezebb eset. Ezernyi dolgunk van, mindig rohanunk. A gyerek számára épp ez a lényeg: vagyok-e olyan fontos neked, mint az elintézendő feladataid?
Nem megspórolható, hogy időnként kiszakítsuk magunkat tennivalóinkból, és mindent félretéve -akár a telefont is kikapcsolva!- csak a gyerekre figyeljünk! Lehet ez beszélgetés, társasjáték, egy séta, vagy más közös tevékenység -de csak te meg ő!

Visszatérve a tegnapunkra, beláttam, hogy bármilyen nyűgös vagyok, a feszült helyzet csak egyféleképp fog megoldódni... igyekeztem a fenti három dologra hangsúlyt helyezni, külön-külön mindhárom gyerekem esetében. Nem mondom, hogy 100%-osan helytálltam, de a részleges erőfeszítéseim eredménye az lett, hogy a mai reggelünk viszonylag simán indult.

Mit gondolsz minderről?

Ha érdekelnek a további cikkek is, iratkozz fel hírlevélre, és értesítelek a legújabb témákról!

Túl önálló?

Szombat reggel legkisebbik gyermekünk, a majdnem 5 éves Nóri azzal ébresztett minket, hogy készíthet-e magának kakaót. Egy pillanat alatt sok minden végigfutott bennem.
- kiönti a tejet
- nem éri fel a mikrót
- nem tudja beindítani a mikrót
- kanállal fogja enni magában a kakaóport
- ha valahogy mégis végigcsinálja, bizonyára takaríthatok utána...

A legegyszerűbb, ha felkelek és elkészítem neki én, ahogy máskor is... vagy mégsem?

Hányszor kerülünk hasonló helyzetbe!
Amikor főzök, általában sietek, mert más dolgom is van. Így inkább egyedül csinálom, a gyerekek csak zavarnak. A takarítás ugyanez a helyzet. Bevásárlás a gyerekekkel? Jobb nem is rágondolni!

Én magam is úgy nőttem fel, hogy a konyha közelébe se mehettem, amikor édesanyám főzött. Nem hibáztatom, két ember helyett dolgozott, tényleg nem ért rá engem tanítgatni. Nagymamámnál is sokat voltam emiatt, ő viszont sok mindenbe beavatott: sütésbe, varrásba, hímzésbe...
Így adódott, hogy amikor férjhez mentem, nem tudtam főzni, se a háztartási teendőket átlátni, csupán sütni :D

Most szülőként azt látom, hogy nagyon fontos egész kicsi kortól bevonni a gyerekeket a napi teendőinkbe. Kamaszkorban már késő elkezdeni! A teregetésben már a legkisebbek is tudnak segíteni, és biztos láttunk már totyogókat kisseprűvel a kezükben :) Ilyenkor nem a hatékony munkavégzés a lényeg, több időt vesz igénybe a dolog, és igen, utána valószínűleg nekünk kell újból elvégezni a feladatot...

Ne gondoljátok, hogy én élen járok ezen a területen! Míg nem voltak ovisok, addig jobban bevontam őket, most, hogy már nekem is több a teendőm, bizony sietek, éppúgy, mint édesanyám annak idején... A férjemnek több a türelme most, jó látni, amikor együtt sütnek palacsintát, vagy keverik a pörköltet :) Nagyon jól kihasználható az ilyen együtt töltött idő arra is, hogy a gyermek "szeretettankját" töltögessük -erről írok még később. Jó lehetőség a beszélgetésre, az érintésre; a közös tevékenység összekovácsol, a sikerélmény az önbizalmat erősíti.
Több időt igényel így a főzés? Igen. Több munkát az eltakarítás? Így van. Megéri? Nyilvánvalóan!
Különben is, ki mondta, hogy a gyereknevelés nem 24 órás feladat?

Mit gondolsz erről? Kíváncsi vagyok a véleményedre!

Ha a további cikkek is érdekelnek, iratkozz fel hírlevélre>>

Mi a legfőbb kérdés?

Nem értem!
Mindent megkapnak. Na jó, azért mindent nem, de elég sok mindent.
Észre sem veszik, mennyi mindent a fenekük alá tolok: a ruhájukat reggelente, a tízórait és uzsonnát, az innivalót mikor szomjasak. Ellenőrzöm a leckéjüket, és hogy mindent bepakoltak-e másnapra. Gyakorlok velük a zeneórákra, a versenyekre, meghallgatom ügyes-bajos dolgaikat. Ügyelek a tisztaságukra, mosom a hajukat, kiterelem őket a szabad levegőre. Tanítom őket cipőt kötni, biciklizni, főzni.
Igen keveset várok el tőlük. Legyen rendben a tanulás, tartsanak rendet a szobájukban, fogadjanak szót, legyenek amolyan rendes gyerekek.

És mit tapasztalok?
2 perccel azután, hogy együtt vannak hárman, áll a bál. Veszekedés, kiabálás. A szobájuk rendetlen. A hajuk szintén. Valamit soha sem találnak. És a legrosszabb: bár úgy érzem, minden pillanata az életemnek Róluk szól, nekik ez nem elég, módszeresen és következetesen az idegeimre tudnak menni! Belebeszélnek a beszélgetéseimbe, akár élőben, akár telefonon próbálok kommunikálni másokkal. Egy percre sem lehetek kettesben a gondolataimmal, mert azonnal történik valami: sírás, árulkodás, szomjas vagyok, kiborítottam, levennéd??

Ismerős mindez, vagy csak mi küzdünk ilyesmivel?

A probléma valószínűleg ott rejlik, ami bennünk, szülőkben ilyenkor lejátszódik. De beszélek továbbra is magamról. Én azt gondolom, hogy mindent megtettem, elláttam őket, most akkor adjanak egy csöpp szusszanást nekem is. Ha mégsem, akkor azt kérdezem magamtól: "Mit tehetnék, hogy megszüntessem ezt a viselkedést, de azonnal?" És dühösen rájuk kiáltok, vagy indulatosan megteszem, amit épp kérnek. Esetleg beígérek némi büntetést, ha azonnal nem hagyják abba. Ez a helyzet bizony el tud fajulni, és számtalan családban látom, hogy naponta, akár éveken át küzdenek a kialakult helyzettel, játszmákat vívnak a gyerekeikkel.
Ki lehet ebből lépni?

A jó hírem: igen!
A kérdés feltevésén kell csupán változtatni! A jó kérdés: "Mire van valójában szüksége a gyerekemnek, amiért így viselkedik?" Lássunk mögé a dolgoknak! Több dolog is lehet a háttérben: aznap történt vele valami, ami feszültséget okoz benne. Rossz napja van. Kudarcélmény érte. Féltékeny a testvérére, és így szeretné felhívni magára a figyelmet. 
De a legfőbb, amire minden visszavezethető, az a gyerekben levő, nem megfogalmazott kérdés:
"Szeretsz engem?" 
Ne felejtsünk el két dolgot. Egyik, hogy a gyerek még éretlen, így nem tudja a benne meg sem fogalmazódó kérdést logikusan kifejezni felénk. (Megjegyzem, sok felnőtt sem képes erre...) Másik, hogy bár mi szeretjük őt, hát hogyne szeretnénk, nem biztos, hogy jól fejezzük azt ki.
Az elején írtam, hogy észre sem veszik, mennyi mindent teszünk meg értük. Én ezeken keresztül is a szeretetemet fejezem ki feléjük, de számukra ez nem ezt jelenti, valóban természetesnek veszik.

Hogyan kell akkor kifejezni a szeretetünket, hogy érezzék is?
Erről fogok írni legközelebb.
Addig is kíváncsi vagyok, Te mit gondolsz erről?

Érdekel a folytatás?
 Iratkozz fel hírlevélre!

Gyereknevelés -hogyan?

Nagyon szeretek gyereknevelésről olvasni, tanulni, másokat megfigyelni. Hiszem, hogy ezen a területen nagyon sok dolgunk van, ráadásul nem kézzelfogható. Nincs leírva feketén-fehéren, mint egy munkavállalási szerződésben. Nem készítenek fel rá az iskolában. Nem támaszkodhatunk mindenben szüleink példájára, mert ők is emberek, hibázhattak.

Hogyan lehetünk akkor jó szülővé? Tetszik először is az "elég jó szülő" kifejezés. Nem kell tökéletesnek lennünk, nem kell összeomlanunk, ha valamit nem jól csinálunk! Ez engem felszabadít.

Három gyermekem mind teljesen különböznek egymástól. Gondolom, ez más családban is így van :) Igaz a régi mondás is, miszerint az elsőnél még görcsösen szeretnénk mindent jó csinálni, aztán lazulunk. Fejlődés van, ha odafigyelünk, és ha akarjuk jól csinálni. És ha merünk változtatni!

Sok családdal, sok gyerekkel találkozom, sokszor veszek észre ezt-azt, amit hibáznak a szülők. Nem teszem szóvá, hiszen nincs közöm hozzájuk. Annál inkább megvizsgálom a magunk gyakorlatát, életét, keresve, vajon ugyanazt a hibát én nem követem el? Ugyanígy jó észrevenni azt is, amit jól csinálok, főleg, ha van, aki ebben megerősít engem, minket.

Most is épp egy ilyesféle szakkönyvet olvasgatok, újra és újra előveszem ezeket, mert elfelejtődnek. Nagyon hasznos tanácsokkal szolgál a nevelésről, ami a szeretettel kezdődik! Persze, mindenki szereti a gyermekét, de vajon a gyerek érzi is ezt? Tudja, vagy átéli? Hogyan tudjuk jól szeretni? Hogy kicsattanjon?
Bizony nálunk is érezhető, ha stresszes vagyok, sokat vállalok, a férjemet feszíti a munkahelyi nyomás, ha nincs időnk semmire. A gyerek-indikátor azonnal jelzést ad: agresszivitás, veszekedés, türelmetlenség, rosszaság, fegyelmezési nehézségek. Ti is küzdötök hasonlókkal?

Sajnos nem működik a nevelés gombnyomásra: ha ezt teszem, akkor ez lesz az egyenes következménye. De ha következetesen helyesen viszonyulok a gyerekhez, gyerekeimhez, akkor annak lesz eredménye!

Szeretném a tapasztalataimat, bevált gyakorlatot, eredményeket rendszeresen leírni, összefoglalni, segítséget nyújtva ezzel azoknak, akik küszködnek gyerekeikkel, miközben mindent megadnak nekik.
Ha érdekelnek a következő részek is, akkor iratkozz fel hírlevélre, és minden újabb témáról értesíteni foglak!

Elvárásoktól mentes karácsony

Utolsó bejegyzésemből kiindulva, valóban, az ősz pörgést, hajtást hozott. Mégis éreztem, hogy jót tett a nyári leállás a munkából, ami kitartott még szeptemberben is. Aztán lassan megjött a kedvem a fűzéshez.
De nem erről akartam írni, ami most, karácsony előtt egy héttel foglalkoztat, az az, hogyan lehet stresszmentessé tenni az Ünnepet?
Gyerekkorom emlékeiben karácsony napja, 24-e mindig a feszültségek, veszekedések napja volt. Édesanyám igyekezett mindennel időben elkészülni, és a körülötte lévőket is ezzel a belső feszültséggel hajtotta, hogy minden a legnagyobb rendben legyen - körülöttünk. De mi van a belsőnkkel?

Idáig nem volt gond, mert mindig mi mentünk vendégségbe. Szenteste napján magunk voltunk, így nem számított, ha nem volt minden makulátlanul tiszta vagy rendezett. A lehetőségekhez képest persze igyekeztem, de nem voltam hajlandó beáldozni a nap meghitt örömét a takarításért cserébe :)

Most azonban meghívtuk a két nagymamát és a dédit is. Főleg édesanyám miatt van bennem izgalom, pedig mióta házasok vagyunk és elköltöztünk, igyekszem nem az ő elvárásainak megfelelni. Ez azonban új szituáció.

Arra jutottam, az egész a döntéseinken múlik! Ha úgy döntök, továbbra sem a külsőségek a fontosak, hanem az együttlét öröme, akkor a belső harmónia ki fog hatni a környezetemre is. Mégpedig rohanás és stressz nélkül! Valahogy belülről fakad akkor az igény, hogy rend legyen körülöttem, és örömmel fogom végezni a dolgomat.

A másik az, amiről a karácsony szól. Mindenkinek saját szíve joga, hogy mit gondol erről az ünnepről, ki hozza az ajándékokat stb. Nálunk Jézus személye valóságos, nem csak karácsonyra érvényes, hogy köztünk van. Így az Ő születésnapja nagy ünnep! Amikor Anna 3 éves volt, örömmel hallgatta, hogy születésnapra készülünk december 24-én. "Akkoj lesz tojta?" -kérdezte.
Valóban, a szülinaposnak torta jár. Idén szeretnék sütni egyet :)

Az ajándékokat az angyalok hozzák a gyerekeknek, a felnőttek egymást lepik meg szeretetből. Így megmarad a misztikum, ami a gyerekkor elválaszthatatlan része. Mi is "besegítünk" az angyaloknak, ha egymásnak készítünk valamilyen meglepetést titokban. Ez is fontos, azt gondolom, az adni tudás képességét nekünk, felnőtteknek kell segítenünk.

Ami még sokat segít, az a tervezés. Utolsó hét teendőit ma fogom összeírni, elosztani, a feladatokat pedig együtt végzi a család. A gyerekek is kiveszik a részüket nem csupán a fa díszítésében, hanem a takarításban, sütésben is. Így haladósabb is a munka, és mindenki magáénak érzi a készülődést.

Kívánok mindenkinek BÉKÉS, áldott Ünnepet!

Nyárvég

Itt a blogon látszik leginkább, mennyire rendszertelen vagyok... egész nyáron egy sort sem írtam!
Így most a visszatekintő következik, tömören.

A nyarat egyáltalán nem vártam. Hogy fogok fűzni, eladni a 3 gyerek mellett? Egy darabig küszködtem, főleg, mert készültem a július végi Ikerfesztiválra. Hol ide, hol oda próbáltam leszervezni őket egy-egy napra, pl nagymamához, barátokhoz. Volt tábor is, Anna egy hetet Tóalmáson töltött például, de volt a gyülekezet Kincskereső táborában is, Tomi pedig az ovi kézműves hetén. Nórit pedig a barátnője családja vitte magával egy hétre a Balatonhoz :) Kezdtem úgy érezni, annyira azért nem gáz a helyzet, bár az én napi rutinom is felborult a főzések és a nagyobb rumli miatt.

Mire eljött az Ikerfesztivál napja, rájöttem, hogy mégis sikerült elhanyagolnom a családot, férjemet is beleértve. Így azt mondtam, jó, augusztusban szabadságon leszek! Ráadásul az Ikerfesztiválról is haza kellett jönnöm, annyira esett az eső... jel volt ez.

Voltunk egy hetet a Balatonnál a családdal is, sikerült megérkeznünk július végén októberi időjárásban: 13 fok és ködös párás idő... egész héten csak egy nap volt, amikor lehetett kirándulni, a többi napra jutott eső és hűvös is bőven. Azért sikerült programokat szervezni, bár a tervtől jócskán el kellett térni...

Szolgálataink is voltak, a gyülekezet Mátraházán töltött egy hetet, egy napra elhívtak minket is, nagyon jó volt megélni a szeretetüket és hiányukat! Voltunk egy hétvégét a Haraszti fiatal felnőttek körével is a Balatonon, áhítatokat tartottunk, ismerkedtünk velük, no meg strandröpiztünk! Évek óta nem ütöttem röplabdát... fájt is utána mindenem :)
És persze a Refisz nagy nyári tábora, ahová most gyerekek nélkül mentünk. Énekvezetőként és műhelyvezetőként mentem, 100%-ban azért, hogy a fiatalokra összpontosítsak. nagyon áldott hét volt, lelkileg sokat gazdagodtam! Remélem, Isten is fel tudott használni az énekek és beszélgetések által.

Most itt a nyár vége, és rádöbbentem: nem várom az őszt! Jön a hajtás, a pörgés, a szigorúan beosztott napirend, amibe megint nem fog beleférni egy csomó fontos dolog. Megint méricskélni kell, mire mennyi energiát tudunk fordítani, a munka rovására fog menni a nyelvtanulás és zenetanulás, a házimunka rovására fog menni a gyerekekkel töltött idő, a gyerekek játszóidejét veszi majd el a tanulás, a zenetanulás is, meg a mindenféle program.
Ugyanakkor várom a kóruspróbákat, az Agapé körünk beszélgetéseit, a zeneovikat is. És persze, hogy talán megint fűzhetek egy kicsit, amikor marad időm :)

Oklevél Tominak az óvodából :)

Annyira kedves gesztus, muszáj közzétennem :) Az alábbi Oklevelet kapta Tomi az óvodai búcsúzáskor:

Mi, alulírottak tanúsítjuk, hogy ... Tamás nevű óvodás megtanult mindent, amit tudni érdemes:

Ossz meg mindent társaiddal!
Ne csalj a játékban!
Ne bántsd a másikat!
Mindent oda tégy vissza, ahonnét elvetted!
Rakj rendet magad után!
Ne vedd el a másét!
Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál!
Evés előtt moss kezet!
Élj mértékkel!
Minden nap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset!
Délutánonként szundíts egyet!
A nagyvilágban óvatosan közlekedj, fogd meg a társad kezét és ne szakadjatok el egymástól!
Ismerd fel a csodát!

Ezúttal engedélyezzük, hogy általános iskolába lépjen.

Új iskola - álmok és valóság

Anna 1 éves volt, amikor már azzal a jó érzéssel költöztünk a város eme felére, hogy majd mellettünk felépül az új iskola, és ő már ide fog járni. Ennek lassan 8 éve.
Anna már a harmadik osztályt kezdi, Tomi elsőbe megy, midőn végre örülhetünk, hogy elkezdődtek a munkálatok. A jelenlegi hírek arról szólnak, hogy 2012. őszére már megnyit az intézmény, melyben lesz óvoda, iskola, zeneiskola és egy sportcsarnok. Hurrá, pezsgőbontás!

DE. Tegnap megérkezett a helyi újság, persze hatalmas csinnadratta ebben is, hogy véééégre, ám a figyelmes olvasó az oldalsávban felfedezhette, hogy két ütemben épül majd az Intézmény; első ütemben, melynek átadása valóban 2012. ősze lesz, az óvoda és a sportcsarnok épül.
Csak ezután, mégpedig dátum nélkül fognak hozzá az iskolához, zeneiskolához...

Azt mondjuk nem értem, hogy nemrég épült új óvoda a városban, aztán két konténer-óvodát is letettek, most miért megint az óvoda a fontos, meg a csarnok? Miközben az iskolások nem férnek el úgy, hogy a gyerekszületési hullám még csak most fog begyűrűzni az oktatásba...

Nem baj, a pezsgőt majd megisszuk máskor, és ha minden rendben, talán majd a harmadik gyermekünk kipróbálhatja az új iskolát, úgy a 8 év vége felé :/

Ma van a szülinapom-pom

Igazából nem szerettem volna nagydobra verni - a facebook amúgy is eléggé népszerűsíti ezt -, de a gyerekek annyira szeretnivalóan készültek az eseményre, hogy muszáj írnom róla!

Anna napok óta lázban ég, titkos dolgokat készít, még a suliban is. Ma hozza haza, fogalmam sincs, mire készül!
Tegnap beküldtek a szobába, míg hárman elég zajosan ügyködtek a nappaliban. Ez már kiderült, reggel ideadták műveiket: Tomi kosárkát készített gyurmából, Nóri 'szépenszólósípot', Anna pedig picike kalapot.

Anna ezenkívül felékesített egy borítékot, melyben két kupon lapult. Az egyik szerint elmehetek egyedül a Mia Mammába (palacsintázó), a másik feljogosít egy közös bringázásra Annával :D

Férjem is meglepett, ma még van suli, így a két kisebbel leléptek anyósomhoz, hogy szabadnapot kapjak. Így elmehettem mindenféle dolgokat csinálni, pl masszíroztatni egy órát (!), kozmetikushoz, aztán ittam egy jegeskávét a kedvenc helyemen :) éééés vár még rám egy vacsora párommal :)

Azt hiszem, remek családom van! Köszönöm nektek!

Testvérféltékenység: Az összehasonlítás

Egyelőre tartom a tervet, és folytatom a testvérféltékenységről szóló összefoglalómat.

Második témakör, az összehasonlítgatás!

Az előző téma a gyermekek belülről fakadó versengéséről szólt. Erre bizony mi, szülők is rátehetünk egy jó nagy lapáttal!
Két helyzet van, amikor ezt csináljuk:
1) amikor dühösek vagyunk valamelyikre (Miért kell folyton rád várni? A bátyád már 10 perce itt ül a kocsiban!)
2) amikor nagyon örülünk valamelyik sikerének (Nahát, a bátyád órákig gondolkodott ezen, te pedig azonnal rájöttél!)
Igen, a pozitív kritika is bajt okozhat: arra ösztönzi a gyermeket, hogy lenézze a testvérét!

Felmerül a kérdés, hogy az összehasonlítás nem motiválja-e a gyerekeinket? Lehet-e eszköz arra, hogy jobban összeszedjék magukat? Főleg, mert olyan világban élünk, ami a versengésről szól. Nem jó-e az, ha a gyerekeket otthon is felkészítjük rá, hogy kiálljanak magukért?

A könyv szerzője szerint a versengés lendületet ad ugyan, de árat is kell érte fizetni! A túlzott versengés stresszt okoz, melyre testi és lelki tünetekkel reagálnak már a gyerekek is. Jobb, ha legalább otthon nem kell ezzel megküzdeniük!
A másik dolog, hogy ki tudjon állni magáért; ezt meg lehet tenni az együttműködésre alapozva is, aminek hatására nagyobb tisztelettel vagyunk egymás iránt, és az önbizalmunk is megnő.

Min szükséges tehát változtatnunk?
Példa a negatív összehasonlításra: "Miért nem vagy képes felakasztani a kabátodat, mint a testvéred?"
- írjuk le szavakkal, amit látunk (egy kabátot látok a földön heverni)
VAGY
- írjuk le szavakkal, amit érzünk (nem örülök ennek)
VAGY
- írjuk le szavakkal, amit elvárunk (ennek a kabátnak a szekrényben a helye)

Példa a pozitív összehasonlításra: "Annyival rendesebb vagy, mint az öcséd!"
- írjuk le szavakkal, amit látunk (látom, felakasztottad a kabátodat)
VAGY
- írjuk le szavakkal, amit érzünk (hálás vagyok érte, szeretem, amikor az előszobában ilyen rend van)

Meg fog változni a testvérek közti viszony, ha sikerül megszüntetnünk ezt a kívülről jövő versenyhelyzetet.
Bővebben a már említett könyvben lehet erről olvasni, tessék kipróbálni ;)

folyt. köv.

Testvérek féltékenység nélkül?

Újraolvasom ezt a remek könyvet, legutóbb sajnos annyira érdekelt, hogy csupán átrohantam rajta, nem álltam meg kipróbálni az egyes ötleteket.
Most szeretném össze is foglalni az egyes területek lényegét, amolyan gondolatébresztőnek, vagy könyvismertetőnek.
Ha kitartónak bizonyulok, akkor bizony sorozat lesz ez :)

Tehát, a téma: Testvérek féltékenység nélkül
(Írta: Adele Faber & Elaine Mazlish; Reneszánsz Könyvkiadó Kft)

Az első témakör az érzések elfogadásáról szól. Először is jó, ha megértjük, milyen indulatok lehetnek gyermekeinkben a testvérükkel szemben. Képzeljük el, hogy párunk hozzánk lép, megölel, majd ezt mondja: "Drágám, annyira szeretlek és olyan csodálatos vagy, hogy még egy nőt feleségül veszek! Aki pont olyan, mint te!"
Az Ön reakciója: ........
Amikor az új feleség megérkezik, látja, hogy nagyon fiatal és kedves. Amikor hármasban sétálni mennek, az emberek az új feleség láttán ujjongani kezdenek: "Jaj, de imádnivaló! Meg kell zabálni, olyan édes!" Aztán Önhöz fordulnak: "És te mit szólsz az új feleséghez?"
Az Ön reakciója: .......
Az új feleségnek ruhára van szüksége. Férje kinyitja az Ön szekrényét, kivesz néhány pulóvert, nadrágot. Amikor Ön tiltakozni próbál, férje elmondja, úgyis meghízott az utóbbi időben, az új feleségre viszont pont jók lesznek ezek a ruhák.
Az Ön reakciója: .....
Ön épp a számítógépén dolgozik, az új feleség használni szeretné. Amikor ezt nem engedi, az új feleség sírva szalad férjükhöz. Együtt jönnek vissza. "Ugyan, mi bajod lesz attól, ha emgengeded neki is, hogy használja? Miért vagy ilyen önző?" -kapja meg férjétől.
Az Ön reakciója: .....

Nem folytatom, szerintem világos, mire utalnak ezek a szituációk.
Ami ebben a helyzetben megnyugtató lenne számunkra, az az, ha elmondhatjuk negatív érzéseinket, és lenne, aki meghallgatja azokat, sőt, azok ellenére is elfogad, szeret.

Vagyis, gyermekeinknek meg kell engednünk, hogy kifejezzék érzéseiket, azonban azt nem szabad megengedni, hogy bántsák egymást!

Három gyakorlati dolgot javasol a szerző:
1) segítsük, hogy érzéseit szavakkal kifejezhesse
Például: "Mindig csak vele foglalkozol!" -mondja a gyerek a testvérére féltékenyen
Erre a rossz válaszlehetőség: "Nem is igaz! Az előbb is olvastam neked!"
A jó lehetőség: "Nem szereted, hogy túl sok időt töltök a picivel."

Kicsit nagyobb testvérek esetében:
"Anya, Tomi szerint úgy beszélek, mint egy idióta!"
"Rá se ránts!" -hangzik a rossz válasz
"Az ilyen megjegyzések feldühítik az embert"

2) mondjuk ki, amit a gyerek kíván
"Hallottam, ahogy rajtam nevet a barátaival"
"Na és? A fiúk már csak ilyenek" -a rossz
"Jól esne, ha melléd állna ilyen helyzetekben, igaz?" -a jó

3) segítsük, hogy dühét másképp vezesse le
-mutassa meg egy babán, hogy érez, közben meg lehet fogalmazni az 1) és 2) pont szerinti érzéseket
- rajzolja le vagy írja le, mit érez
- biztassuk, hogy szavakkal fejezze ki érzéseit, de csúnya szavak nélkül

Összegezve nagyon tetszik ez a mondat:
Ha mindenáron jó érzéseket várunk el a testvérektől egymás iránt, az rossz érzésekhez vezet.
Ha megengedjük, hogy rosszat is érezzenek egymás iránt, az jó érzésekhez vezet.

További részletekért, illetve a folytatáshoz is ajánlom ezt a könyvet, remélem, felkeltettem az érdeklődést iránta :)

Jutalmazás, ösztönzés

Inkább annak vagyok a híve, hogy pozitívan ösztönözzük a gyerekeket a jóra és szépre, méghozzá saját jó példával hozzájárulva a dologhoz.
Ez aztán vagy megy, vagy nem :) A rendrakás terén például hiába próbálkozok bármivel is, valahogy nem akar összejönni a sikerélmény :)

Anna találta ki valamelyik nap, hogy rajzol egy táblázatot. 6x5 részre osztott egy A4-es lapot, majd közölte, hogy ha valamiben szót fogad, kaphat-e ezért egy X-et a lapra? Először meglepődtem, de arra gondoltam, miért is ne? Abban is megegyeztünk, ha betelik a lap (30 db X!), kap egy matricás füzetet.

Innentől kezdve X járt a reggeli öltözködésért, feltéve, hogy nem kellett noszogatni rá. X, ha este már előkészíti a táskáját. Újabb X, ha beágyaz, ha elpakol, ha bármi egyébben segít vagy megteszi amit kérek.

Elmondhatom, annyira bevált, hogy a másik két gyerek is kikövetelte magának a lapot, és ők is szorgosan gyűjtik az X-eket! Ráadásul remekül lehet az életkori különbségeket is kezelni: Nóri például apróbb dolgokért is kaphat X-et, míg Annánál komolyabbak a feltételek.
Lehet egyszerre több jelet is odaítélni, például egy porszívózásért... ám olyan is volt, hogy lehúztunk egy már megkapott X-et, mert hiányt hozott haza a házi feladatról...

Anna első lapja hamar betelt, a másodikért is megkapta már az előre megbeszélt matricákat. Most a harmadikat töltjük...
De a tesók sem maradtak le, Tomi és Nóri is büszkélkedhetnek már egy-egy betelt lappal.

Én pedig velük :)

Hogyan érkezik az ünnep?

Évek óta egyre nehezebb megélnem az ünnepi ráhangolódást.
Volt, amikor már november közepén rámtört, és karácsony előtti hétre ki is fulladt az ünnepi hangulat. Mire eljött az ünnep, már elfáradtam...

Volt, amikor korán érkezett a hangulat, de -okulva az előzőekből- nem álltam neki rögtön díszíteni, készülődni. Mire itt volt az ideje, már elszállt a kedv.

Aztán jött a hajtásos karácsony. Idén is ez történt, bár gépiesen beszereztem a beszerzendőket, elvégeztem az elvégzendőket, felaggattam a felaggatandóakat -így kell írni?-, a lelkem nem öltözött díszbe.

Egészen ma délelőtt 11 óráig :)
Történt ugyanis, hogy kocsival a boltból tartottam hazafelé, előttem pedig szerencsétlenkedett egy autós. Bosszankodtam kicsit, de aztán arra gondoltam, mégiscsak karácsony lesz holnap, legalább nem rohanok.
Sokáig mentek előttem, kicsi kocsiban egy idős pár. És egyszerre olyan kedvesnek találtam őket, ahogy egymás felé dőltek önkéntelenül az autóban, döcögtek haza a boltból, kettesben...
Nekem idén ez kellett a karácsonyi hangulathoz, a várakozáshoz, az örömhöz, és ahhoz, hogy hálás tudjak lenni; miért is? Végre kitekintettem a saját magam által felhúzott falak mögül!

Kívánok békés, meghitt Ünnepet, Jézus Krisztus születésének örvendező szívet!