Fontos vagy! 2. rész

Előző bejegyzésemben arról írtam, milyen fontos, hogy mi magunk jóban legyünk önmagunkkal, és erre is időt kell szánnunk, gyerekeink érdekében.

Most azt járnám körül picit, hogy valóban kifejezzük-e gyerekeink felé azt, hogy mi őket fontosnak tartjuk!

Mindennapos példa a saját életemből. Hazaérünk délután, két gyerek a suliból, egy az oviból. Mindegyik egész nap ott van, én közben itthon dolgoztam, így hazaérve egyszerre beszél mind a három, én próbálok rendet rakni, vacsorát készíteni, esetleg még elintézek egy-két dolgot.
"Figyelek, mondjad" -vetem oda valamelyiknek, miközben kipakolom a mosogatógépet, vagy épp leszedem a ruhát. Közben a másik gyerek mondandójára is reagálok, a harmadikra rászólok, hogy másszon le a konyhapultról.

Rádöbbentem, hogy ilyenkor bár én tényleg figyelek mindegyikre -hiszen a nők képesek párhuzamosan több dologra is koncentrálni :) -, a gyerekek szemszögéből nézve viszont ez kevés. Ettől egyik se érzi úgy, hogy VALÓBAN fontos számomra, ami aznap történt vele, vagy ami foglalkoztatja.

Ezek után nem csodálkozom, ha következnek a testvérek közti összecsapások, vagy a szülő ellen indított idegölő tevékenységek, hiszen gyerek-módra próbálják kiharcolni a kitüntetett figyelmet tőlem... még ha ezt a rendreutasítás formájában kapják is meg.

Olvastam egy 9 gyermekes édesanyáról, aki a hét minden napján egy gyermekével -két napon kettővel- fél órát kettesben töltött. Ő így oldotta meg, hogy gyermekei érezzék: egyenként is fontosak édesanyjuk számára!
Nem mondom, hogy ez a gyerekeknek elegendő, de ebben a helyzetben én sem látnék más megoldást.

Sajnos nincs más út, kifejezni, hogy fontos számodra, mint az idő, amit vele töltesz. Vehetünk neki ajándékot, új játékot, elvihetjük a legszuperebb játszóházakba, vagy akár moziba. Nem pótolja azt, hogy leülsz vele, csak te meg ő, és rá figyelsz.
Amíg kicsi, és nem tudtok beszélgetni, a közös játék is tökéletes. Nem a számítógépen, persze, hanem hagyod, hogy ő irányítsa, mit szeretne, hogyan és meddig.
Nem elég, hogy felépíted a LEGO-házat, majd otthagyod, hogy játsszál szépen (szintén személyes példa...).
A nagyobbakkal már lehet beszélgetni. Rengeteg minden történik az oviban, iskolában egy nap!
Erre az időre kapcsold ki a mobiltelefont, ne rohanj a géphez, hátha történt valami.
Ha vannak tesók, próbáld őket lekötni erre az időre, használd ki a pici alvásidejét, hogy valamelyik nagyobbal foglalkozz, vagy ha nem egyszerre kell őket elhozni az intézményekből, azt az időt is kihasználhatod, amíg valamelyikkel egyedül vagy.
Legyél kreatív!

Igen, mindez fárasztó, nem mindig lesz hozzá kedved, sőt, sajnálni is fogod néha ezt az időt, hiszen annyi más "felnőtt" dolgot lehetne -kellene- csinálni ezalatt!
Ilyenkor gondolj arra, hogy ha ki tudod fejezni, hogy fontos számodra a gyermeked, akkor ezzel építed az önértékelését, önbizalmát, ami a későbbiekben már nagyon nehezen pótolható! 
Ráadásul fel fogod fedezni, hogy mindegyik gyermeked egy különleges, egyedi kis világ! Ne maradj le róla!

Fontos vagy!

A gyerek az életem értelme! Ő a legfontosabb! Csak neki jó legyen!

Nem vitatom, hogy valóban fontos. De ez magában kevés.
Nagyon sok szülőt látok -és főleg anyukákat-, akik valóban mindent feláldoznak csemetéikért. Az alvásukat, a szabadidejüket, a magánéletüket. Valamennyit fel kell adni, főleg, amikor megszületik a pici, természetes, hogy őhozzá igazodunk, hiszen életben sem maradna, ha nem ezt tennénk! Emlékszem, engem ez mennyire megviselt annak idején, mikor az első született... valahogy nem gondoltam bele, hogy valóban 24 órás szolgálatban kell lenni, néha úgy éreztem, egy percemről sem dönthetek magam, mert mindent ő határoz meg...
A második, harmadik gyereknél már nem volt ez akkora trauma, ráadásul ott voltak a nagyobb tesók is, akik azért rövidebb időre lekötötték a kicsi figyelmét.

Valahogy arra törekszünk mégis, hogy egyre kevésbé vegyenek igénybe. Hogy átaludják az éjszakát, megtanuljanak egyedül enni, járni, felöltözni. Az önállóság első lépései. Jó esetben halad tovább a folyamat, mindaddig, míg érett, magukról gondoskodni tudó, döntéseikért felelősséget vállaló felnőttek lesznek. Ez lenne a cél, ezt kéne szem előtt tartani minden életkorban! Ez a téma is megér még egy bejegyzést, de most nem ezt tenném a figyelmünk középpontjába.

Hanem téged, kedves anyuka.

Miközben gyermeked körül forogsz, gondolsz-e önmagadra is? Megengeded-e magadnak, hogy lazíts? Rendben vagy-e önmagaddal? Értékesnek tartod-e magad, elég fontosnak, hogy néha foglalkozz a hobbiddal, elmenj egyedül valahová, vagy csak pihenj? Nem, ez nem önző dolog.
Sőt: ha nem vagy kiegyensúlyozott, nem vagy elégedett magaddal, esetleg önértékelési nehézségeid vannak, akkor ezt fogod továbbadni a gyerekeidnek is.
Őket márpedig szeretnénk sikeresnek látni majd, igaz? Tehát ha önmagunknak hagyunk időt, hogy megismerjük önmagunkat, egészséges önértékelésünk legyen, akkor tudunk igazán jó példák lenni gyerekeink előtt.
Ha ez nem megy egyedül, szabad (kell) segítséget kérni!

Igaz ez a házastársi kapcsolatra is. A gyerekek akkor érzik magukat biztonságban, ha a házasság rendben van. Hagyj időt rá hogy átgondold: valóban rendben van? Nem a kisebb összezörrenésekre gondolok, az mindenhol előfordul. Az viszont már fontos lehet, ezeket hogyan rendezzük? Rendezzük, vagy csak a szőnyeg alá söpörjük? Vagy mindig egyikőtök enged? Tudtok-e közösen döntéseket hozni? Tisztelitek-e egymást? Kifejezitek-e egymás felé az érzéseiteket, akár a pozitívakat, akár a negatívakat?

Ez az alapja a gyereknevelésnek.
Így azt kell mondanom: fontos vagy, kedves édesanya, te magad! Nem a gyerekek viszonylatában csupán, hanem önmagadért.

Elhiszed?

Elfogadva változtatni

Elfogadni, de egyben megváltoztatni... megfér a kettő egymás mellett?
Sokat küzdünk azzal -mint mindenki-, hogy gyerekeink bizony nem fogadnak szót, netán önálló elképzeléseik vannak, ami ráadásul nem azonos a miénkkel :)
A kiskori dackorszak már ennek a kezdete, nagyobbik lányunk kb 15 hónaposan kezdte, és máig abba sem hagyta az ellenszegülést -lassan 10 éves lesz!

Legújabb kedvence, hogy már meg sem próbálja megmagyarázni a dolgokat, elkezdi, majd két szó után elvágja egy "áhhh, hagyjuk!" felkiáltással. Néha ezt megtoldja azzal, hogy "úgysem értenéd!". A feszültség mindenesetre érthető, vagy legalábbis tapasztalható.

Érzések... a gyerekekben rengeteg dúl belőlük, méghozzá legtöbbjével nincs is tisztában, pusztán emocionálisan létezik, éli, érzi a maga világát, kereteit. Mi, racionális felnőttek persze rövidre zárunk dolgokat, így valóban nem értjük, mi olyan nehéz egy rendrakásban, egy ruha földről való felvételében?

Egy megoldás lehet, ha megpróbáljuk beleélni magunkat a gyerek helyzetébe. Konkrét példa volt nálunk, hogy a reggeli rohanásban nem szállt be a kocsiba, hanem ugrókötéllel a kezében bambult a kocsi mellett. Ha egy pillanatra megállok, azt kell mondjam magamban: néha igenis jó bambulni! De lehet, hogy szeretett volna ugrálni párat, mielőtt elindulunk, és épp ezen mélázott. Vagy várta, hogy a tesói bekössék magukat, mert ez könnyebben megy, ha ő még nem ült be.
Én persze nem ügyeltem ilyen finomságokra, így megint megnyertem a fentebb említett "úgysem értenéd" szólamot...

Mit lehet tenni? Vagy inkább: mondani?
Például ilyesmit: "Tudom, hogy most szeretnél kicsit ugrálni, de kérlek, szállj be az autóba!"
Vagy: "Jólesik egy kicsit bambulni, igaz? De most sietnünk kell, gyere, ülj be."
Tehát megfogalmazzuk a gyerek vélt érzéseit, gondolatait, vágyait, majd hozzárakjuk a saját kívánságunkat, kérésünket. Mennyivel jobban hangzik, mint a megszokott kiabálásunk, igaz?

Mi kipróbáltuk, és bevált!
Te mit gondolsz?

A kérés hatalma

Megcsináltad már a leckédet?
Miért nincs még rend az asztalodon?
Menj fürdeni/fogat mosni/öltözni!
Vacsoraaaaaaa!!!!

Ismerős mondatok? Valószínűleg a legtöbb családban mindennaposak. Rövid, tömör, kifejezi a lényeget. Mondjuk úgy, praktikus mondatok. Mi is így nőttünk fel, ezt hallottuk, ezt építettük be magunkba. Lehet másképp? Kell másképp???

Leszögezem, hogy amikről írogatok, leginkább olyan témák, amik engem is foglalkoztatnak. Vagyis nem jelenti azt, hogy mindezekben élen járnék, viszont törekszem arra, hogy változtassak, ha úgy tetszik: fejlődjek. Így megfigyeltem magamon, hogy leginkább akkor osztok utasításokat, amikor sürget az idő, ha feszült vagyok, vagy ha már többször szóltam, és nem történt semmi.

A kérésnek ott van jelentősége, hogy a gyerek kvázi eldöntheti, megteszi-e amire kértem, vagy nem. Van személyes felelőssége erről a döntésről! Persze nem szeretnénk, ha kénye-kedve szerint döntene, elvégzi-e a dolgát, így lehetőségünk van választás elé állítani:
Dönthetsz úgy, hogy nem teszed meg, de akkor ez meg ez lesz a következménye.
Leckeírásnál, vagy hangszertanulásnál gyakran alkalmaztam már ezt.
Nem írod meg a leckét? Jó, van rá lehetőséged. De akkor holnap feketepontot kapsz, és előbb-utóbb be kell pótolnod.
Nem szeretnél gyakorolni? Jó, lehetséges, de a hangszertanár előtt ezt neked kell felvállalnod.

A kérés lehetőséget ad a mérlegelésre is. Ha a gyerek épp játszik, mi megkérjük, hogy menjen mondjuk fürdeni, mondhatja azt, hogy szeretném ezt még befejezni. Így a feszültségek csökkennek, lehetünk belátóak, figyelembe vesszük az ő szempontjait is.

Van még egy vonatkozása a kérésnek, gondoljunk magunkra, vagy a saját gyerekkori élményeinkre! Milyen érzés, ha parancsolgatnak nekünk? Nem kellemes, igaz? A kérésnek szívesebben teszünk eleget.

Mi van akkor, ha jól jönne a segítség, de a gyereknek épp nincs kedve? Most nem a kötelességeiről van szó, hanem valami pluszról. Ráerőltessük? Kérésünk csupán mézesmadzag volt, valójában muszáj lenne jönnie? Van ilyen is.
Én arra törekszem ilyenkor, hogy kifejezzem az érzéseimet, őszintén. Elmondhatom, hogy most csalódott/szomorú/mérges vagyok, mert számítottam rá. Ez alkalmat ad a gyereknek arra, hogy átgondolja döntését.

Kipróbálod?

Nem maradsz le a további cikkekről, ha feliratkozol hírlevélre itt>>

Jól szeretni

Korábban azt írtam, a gyerekek legfőbb kérdése ez: Szeretsz engem?
Amikor a viselkedésükkel gond van, nem értjük, miért veszekednek, miért nem fogadnak szót, valójában ezt kérdezik tőlünk, a maguk éretlen, gyerekes módján.

Tegnap nagyon rossz napunk volt. Front lehetett, vagy más, de nagyon morcos voltam, mondhatni bal lábbal keltem. Ilyesmire a csemetéim roppant érzékenyek, hamar átvették a hangulatomat. Úgy éreztem, nincs máshoz energiám, csupán nézni ki a fejemből, és lehetőleg senki ne szóljon hozzám!
Persze a gyerekek érezték, hogy valami nincs rendben, ám mivel nem kaptak tőlem normális visszajelzést, elkezdték a szokásos módszereiket használni, hogy választ kapjanak. Mindez persze nem tudatos, de segít megérteni, miért zajlanak a dolgok úgy, ahogy!

Tehát, volt verekedés a testvérek között, volt kiabálás, csúnya beszéd, ajtócsapkodás, dobálózás, feszültség. Én szinte kívülről láttam az eseményeket, és tudtam, mit kéne tennem: erőt venni magamon, és egyenként "megválaszolni" az egyetlen kérdést -de hogyan is?


Nem szóval, hiszen maga a kérdés sincs szavakkal megfogalmazva.
Három eszközünk is van.
1. Szemkontaktus
Kaptad már magad azon, hogy ha mérges vagy, kerülöd a gyereked tekintetét? Én igen! Sőt, néha ki is mondom, hogy látni sem akarlak, vagy enyhébb formában: menj a szobádba! Most nézzük ennek a másik oldalát, amikor a szeretetünk kifejezésére használjuk. Tudunk erre is példát?

Kezdjünk el figyelni erre az egyszerű, de hatásos eszközre! Ha leülünk a gyerek mellé, vagy leguggolunk elé, nézzünk a szemébe! Nagyon sokat jelent!

2. Érintés
Amíg kicsi a gyerek, természetes, hogy ölbe vesszük, átöleljük, megsimogatjuk. Ahogy nő, egyre kevesebb lesz az ilyen fajta érintés. Vannak persze bújósabb gyerekek, akik szinte kiharcolják a jussukat, meg kevésbé törleszkedők is. Mégis mindegyiküknek szüksége van az érintésre! Nagyobbaknál elég egy vállonveregetés, egy simítás, de néha még az ölelés is belefér!

3. Minőségi idő
Az előző két eszközzel lehet élni egy-egy adódó pillanatban is, a minőségi idő már jóval nehezebb eset. Ezernyi dolgunk van, mindig rohanunk. A gyerek számára épp ez a lényeg: vagyok-e olyan fontos neked, mint az elintézendő feladataid?
Nem megspórolható, hogy időnként kiszakítsuk magunkat tennivalóinkból, és mindent félretéve -akár a telefont is kikapcsolva!- csak a gyerekre figyeljünk! Lehet ez beszélgetés, társasjáték, egy séta, vagy más közös tevékenység -de csak te meg ő!

Visszatérve a tegnapunkra, beláttam, hogy bármilyen nyűgös vagyok, a feszült helyzet csak egyféleképp fog megoldódni... igyekeztem a fenti három dologra hangsúlyt helyezni, külön-külön mindhárom gyerekem esetében. Nem mondom, hogy 100%-osan helytálltam, de a részleges erőfeszítéseim eredménye az lett, hogy a mai reggelünk viszonylag simán indult.

Mit gondolsz minderről?

Ha érdekelnek a további cikkek is, iratkozz fel hírlevélre, és értesítelek a legújabb témákról!

Túl önálló?

Szombat reggel legkisebbik gyermekünk, a majdnem 5 éves Nóri azzal ébresztett minket, hogy készíthet-e magának kakaót. Egy pillanat alatt sok minden végigfutott bennem.
- kiönti a tejet
- nem éri fel a mikrót
- nem tudja beindítani a mikrót
- kanállal fogja enni magában a kakaóport
- ha valahogy mégis végigcsinálja, bizonyára takaríthatok utána...

A legegyszerűbb, ha felkelek és elkészítem neki én, ahogy máskor is... vagy mégsem?

Hányszor kerülünk hasonló helyzetbe!
Amikor főzök, általában sietek, mert más dolgom is van. Így inkább egyedül csinálom, a gyerekek csak zavarnak. A takarítás ugyanez a helyzet. Bevásárlás a gyerekekkel? Jobb nem is rágondolni!

Én magam is úgy nőttem fel, hogy a konyha közelébe se mehettem, amikor édesanyám főzött. Nem hibáztatom, két ember helyett dolgozott, tényleg nem ért rá engem tanítgatni. Nagymamámnál is sokat voltam emiatt, ő viszont sok mindenbe beavatott: sütésbe, varrásba, hímzésbe...
Így adódott, hogy amikor férjhez mentem, nem tudtam főzni, se a háztartási teendőket átlátni, csupán sütni :D

Most szülőként azt látom, hogy nagyon fontos egész kicsi kortól bevonni a gyerekeket a napi teendőinkbe. Kamaszkorban már késő elkezdeni! A teregetésben már a legkisebbek is tudnak segíteni, és biztos láttunk már totyogókat kisseprűvel a kezükben :) Ilyenkor nem a hatékony munkavégzés a lényeg, több időt vesz igénybe a dolog, és igen, utána valószínűleg nekünk kell újból elvégezni a feladatot...

Ne gondoljátok, hogy én élen járok ezen a területen! Míg nem voltak ovisok, addig jobban bevontam őket, most, hogy már nekem is több a teendőm, bizony sietek, éppúgy, mint édesanyám annak idején... A férjemnek több a türelme most, jó látni, amikor együtt sütnek palacsintát, vagy keverik a pörköltet :) Nagyon jól kihasználható az ilyen együtt töltött idő arra is, hogy a gyermek "szeretettankját" töltögessük -erről írok még később. Jó lehetőség a beszélgetésre, az érintésre; a közös tevékenység összekovácsol, a sikerélmény az önbizalmat erősíti.
Több időt igényel így a főzés? Igen. Több munkát az eltakarítás? Így van. Megéri? Nyilvánvalóan!
Különben is, ki mondta, hogy a gyereknevelés nem 24 órás feladat?

Mit gondolsz erről? Kíváncsi vagyok a véleményedre!

Ha a további cikkek is érdekelnek, iratkozz fel hírlevélre>>

Mi a legfőbb kérdés?

Nem értem!
Mindent megkapnak. Na jó, azért mindent nem, de elég sok mindent.
Észre sem veszik, mennyi mindent a fenekük alá tolok: a ruhájukat reggelente, a tízórait és uzsonnát, az innivalót mikor szomjasak. Ellenőrzöm a leckéjüket, és hogy mindent bepakoltak-e másnapra. Gyakorlok velük a zeneórákra, a versenyekre, meghallgatom ügyes-bajos dolgaikat. Ügyelek a tisztaságukra, mosom a hajukat, kiterelem őket a szabad levegőre. Tanítom őket cipőt kötni, biciklizni, főzni.
Igen keveset várok el tőlük. Legyen rendben a tanulás, tartsanak rendet a szobájukban, fogadjanak szót, legyenek amolyan rendes gyerekek.

És mit tapasztalok?
2 perccel azután, hogy együtt vannak hárman, áll a bál. Veszekedés, kiabálás. A szobájuk rendetlen. A hajuk szintén. Valamit soha sem találnak. És a legrosszabb: bár úgy érzem, minden pillanata az életemnek Róluk szól, nekik ez nem elég, módszeresen és következetesen az idegeimre tudnak menni! Belebeszélnek a beszélgetéseimbe, akár élőben, akár telefonon próbálok kommunikálni másokkal. Egy percre sem lehetek kettesben a gondolataimmal, mert azonnal történik valami: sírás, árulkodás, szomjas vagyok, kiborítottam, levennéd??

Ismerős mindez, vagy csak mi küzdünk ilyesmivel?

A probléma valószínűleg ott rejlik, ami bennünk, szülőkben ilyenkor lejátszódik. De beszélek továbbra is magamról. Én azt gondolom, hogy mindent megtettem, elláttam őket, most akkor adjanak egy csöpp szusszanást nekem is. Ha mégsem, akkor azt kérdezem magamtól: "Mit tehetnék, hogy megszüntessem ezt a viselkedést, de azonnal?" És dühösen rájuk kiáltok, vagy indulatosan megteszem, amit épp kérnek. Esetleg beígérek némi büntetést, ha azonnal nem hagyják abba. Ez a helyzet bizony el tud fajulni, és számtalan családban látom, hogy naponta, akár éveken át küzdenek a kialakult helyzettel, játszmákat vívnak a gyerekeikkel.
Ki lehet ebből lépni?

A jó hírem: igen!
A kérdés feltevésén kell csupán változtatni! A jó kérdés: "Mire van valójában szüksége a gyerekemnek, amiért így viselkedik?" Lássunk mögé a dolgoknak! Több dolog is lehet a háttérben: aznap történt vele valami, ami feszültséget okoz benne. Rossz napja van. Kudarcélmény érte. Féltékeny a testvérére, és így szeretné felhívni magára a figyelmet. 
De a legfőbb, amire minden visszavezethető, az a gyerekben levő, nem megfogalmazott kérdés:
"Szeretsz engem?" 
Ne felejtsünk el két dolgot. Egyik, hogy a gyerek még éretlen, így nem tudja a benne meg sem fogalmazódó kérdést logikusan kifejezni felénk. (Megjegyzem, sok felnőtt sem képes erre...) Másik, hogy bár mi szeretjük őt, hát hogyne szeretnénk, nem biztos, hogy jól fejezzük azt ki.
Az elején írtam, hogy észre sem veszik, mennyi mindent teszünk meg értük. Én ezeken keresztül is a szeretetemet fejezem ki feléjük, de számukra ez nem ezt jelenti, valóban természetesnek veszik.

Hogyan kell akkor kifejezni a szeretetünket, hogy érezzék is?
Erről fogok írni legközelebb.
Addig is kíváncsi vagyok, Te mit gondolsz erről?

Érdekel a folytatás?
 Iratkozz fel hírlevélre!

Gyereknevelés -hogyan?

Nagyon szeretek gyereknevelésről olvasni, tanulni, másokat megfigyelni. Hiszem, hogy ezen a területen nagyon sok dolgunk van, ráadásul nem kézzelfogható. Nincs leírva feketén-fehéren, mint egy munkavállalási szerződésben. Nem készítenek fel rá az iskolában. Nem támaszkodhatunk mindenben szüleink példájára, mert ők is emberek, hibázhattak.

Hogyan lehetünk akkor jó szülővé? Tetszik először is az "elég jó szülő" kifejezés. Nem kell tökéletesnek lennünk, nem kell összeomlanunk, ha valamit nem jól csinálunk! Ez engem felszabadít.

Három gyermekem mind teljesen különböznek egymástól. Gondolom, ez más családban is így van :) Igaz a régi mondás is, miszerint az elsőnél még görcsösen szeretnénk mindent jó csinálni, aztán lazulunk. Fejlődés van, ha odafigyelünk, és ha akarjuk jól csinálni. És ha merünk változtatni!

Sok családdal, sok gyerekkel találkozom, sokszor veszek észre ezt-azt, amit hibáznak a szülők. Nem teszem szóvá, hiszen nincs közöm hozzájuk. Annál inkább megvizsgálom a magunk gyakorlatát, életét, keresve, vajon ugyanazt a hibát én nem követem el? Ugyanígy jó észrevenni azt is, amit jól csinálok, főleg, ha van, aki ebben megerősít engem, minket.

Most is épp egy ilyesféle szakkönyvet olvasgatok, újra és újra előveszem ezeket, mert elfelejtődnek. Nagyon hasznos tanácsokkal szolgál a nevelésről, ami a szeretettel kezdődik! Persze, mindenki szereti a gyermekét, de vajon a gyerek érzi is ezt? Tudja, vagy átéli? Hogyan tudjuk jól szeretni? Hogy kicsattanjon?
Bizony nálunk is érezhető, ha stresszes vagyok, sokat vállalok, a férjemet feszíti a munkahelyi nyomás, ha nincs időnk semmire. A gyerek-indikátor azonnal jelzést ad: agresszivitás, veszekedés, türelmetlenség, rosszaság, fegyelmezési nehézségek. Ti is küzdötök hasonlókkal?

Sajnos nem működik a nevelés gombnyomásra: ha ezt teszem, akkor ez lesz az egyenes következménye. De ha következetesen helyesen viszonyulok a gyerekhez, gyerekeimhez, akkor annak lesz eredménye!

Szeretném a tapasztalataimat, bevált gyakorlatot, eredményeket rendszeresen leírni, összefoglalni, segítséget nyújtva ezzel azoknak, akik küszködnek gyerekeikkel, miközben mindent megadnak nekik.
Ha érdekelnek a következő részek is, akkor iratkozz fel hírlevélre, és minden újabb témáról értesíteni foglak!