Szülők szabadságon

Zsuzsinak ajánlva ;)

Source: google.com via Ann on Pinterest

Időnként a szülői szerepből is szükséges szabadságra menni. Egyénenként változó, mikor történhet meg az első ilyen kiruccanás, és mennyi időre bízzuk őket másra. Sok kérdés vetődik fel ilyenkor, meg kell küzdeni lelkiismeretfurdalással, aggodalmakkal, talán még a rokonok, szomszédok becsmérlő szavaival is. Most borítom az időrendet, és nem ezekről szeretnék írni, hanem arról: mire számíthatunk, amikor hazajövünk?

Múlt héten táboroztattunk a férjemmel, csupán legnagyobbik gyermekünket vittük magunkkal. A két kisebb - 8 és 5 évesek - egy hétig nem voltak velünk. Egyszer-egyszer felhívtam az aktuális felvigyázót, így tudtam, jól elvannak, látványosan nem hiányolnak.
Mivel nem az első alkalom, amikor hosszabb időre elmegyünk, igyekeztem készülni a hazajövetelre. Ennek ellenére a forgatókönyv eképpen zajlott:

1. Megérkezés barátnőmékhez, akik vigyáztak rájuk a hét második felében.
Tesók egymás nyakába ugrása, majd a szülők és távollevő gyerekek megható összeölelkezése.
2. Gyerekek leválása, játék folytatása. Megfáradt szülők és megkönnyebbült felvigyázók beszélgetése, mi hogyan zajlott.
3. Hazaindulás. Egy gyerek hisztizik a kutyától. Barátunk nagy szemmel néz, majd megállapítja, hogy ez már bizony nekünk szól.
4. Csomagok óriási kupacba letevése, igyekezet, hogy mielőbb járhatóvá váljon a lakás.
5. Gyerekek módszeres és következetes egymást hergelése, viták, mi több, egymás oldalba bökése. Folyamatos, egymást túlkiabálni próbáló gyerek-mondandók.
6. Anya és apa kétségbeesett igyekezete, hogy a kipakolás is haladjon, vacsora is legyen, és a gyerekek se tegyenek kárt magukban.
7. Vacsora. Hisztiző gyerek, aki vagy nem reagál semmire, vagy ennek épp az ellenkezőjét teszi. Szülői ingerültség nőttön nő.
8. Apa megtörten kérdezi: most mit csináljak vele?

Ezen a ponton beugrott, amit az egyik könyvben olvastam régebben: ne fegyelmezz addig, amíg meg nem bizonyosodtál róla, hogy a gyerek "szeretet-tankja" fel van töltve!
Nosza, próbáljuk ki!
Férjem vacsorát otthagyva a hisztiző után ment, majd próbált elegendő időt vele tölteni, átölelve, beszélgetve. Jelentem, működik! Az érintett gyermek átmenetileg "megjavult", megette a vacsorát.

Source: pollybland.com via Sara on Pinterest

Szülőként nagyon nehéz egy hét távollét után újra felvenni a fonalat. Gyorsan be kell vásárolni, hiszen még kenyér sincs itthon. Főzni, mosni, talán takarítani is kell. Elpakolni a rengeteg holmit, gondoskodni a háziállatokról, ha vannak, elintézni telefonokat, levelezést, és manapság már az elintézendő közt lehet, hogy megnézzük, mi történt időközben a világhálón.A gyerekek szemszögéből egy számít ilyenkor: fontosabb vagyok-e neked, mint mindezek a tennivalók?
Nehéz a sok dolgot elintézni, de még nehezebb azokat félretenni egy időre, amíg "feltöltjük" a gyerekeink szeretet-tartályát.

Pedig megéri. Utána akár be is lehet vonni őket a rendrakásba, kipakolásba, stb. A számítógép előtt töltendő feladatokat pedig érdemesebb olyankorra halasztani, amikor már lefeküdtek.

Gyerektől függ, kinek mennyi kell ahhoz, hogy helyreálljon a lelki békéje. Lehet, hogy úgy tűnik, elég időt szántunk már rá, aztán pár óra múlva újra "tölteni" kell.
Főleg akkor nehéz ez, ha nem egy gyerekről van szó, hiszen a ráfordítandó idő a gyerekek számával arányosan növekszik. Ráadásul vannak olyan típusú gyerekek is, akik nem éreztetik látványosan, hogy szükségük van ilyesféle törődésre, mégsem sóhajthatunk fel, hogy "de jó, legalább vele nem kell most foglalkozni".

Összegzés:

• Tudatosítsuk magunkban már a hazajövetel előtt, hogy bizony türelmet próbáló lesz az első pár óra.

• Tudatosan tegyük félre az elintézendő dolgokat, meg fognak várni.

• Osszuk el a feladatokat párunkkal, a legsürgősebbet egyikünk elkezdheti, míg a másik rögtön a gyerekekre koncentrálhat. Utána akár cserélhetünk is.

• Ha a gyerekeket már "elsősegélyben" részesítettük, akár be is vonhatjuk őket a további teendőkbe, közben is adódik alkalom a beszélgetés folytatására, a "tank" töltésére.

Hasznosnak találtad? Oszd meg!
Van véleményed? Írd meg hozzászólásban!

Játék felnőttként

"Anya, képzeld azt, hogy gyerek vagy, és így játssz velem!" -állt elém az 5 évesem a minap.
Megdöbbentett az, milyen jól rátapintott egy fontos dologra: tudunk-e időnként kilépni a felnőtt szerepeinkből, hogy felszabaduljunk, elfeledkezzünk térről és időről, és beleéljük magunkat valami egészen más világba?

Bevallom, én csak ritkán, akkor is szinte csak percekre. A férjem könnyebben "átlényegül", ilyenkor is én vagyok a "kerítés", amin túl nem engedem őket kóborolni. Mire gondolok?
Amikor picik voltak, és az apjuk feldobálta őket -amit rettentően élveztek-, én voltam, aki rettenve szólt közbe, hogy ne olyan magasra!
Amikor bunkert építünk, már előre leszögezem, hogy majd el is kell pakolni!
Amikor ma strandra mentünk, és besózva rohantak volna a vízbe, én tartottam vissza őket, mert még be kell kenni magunkat naptejjel.

Mindezek ésszerű és szükséges szabályok, nem is ez a baj. Hanem ha menet közben sem tudok ezektől elszakadni, felszabadulni!

Emlékszünk még egyáltalán, milyen volt gyerekként játszani? Amikor más dimenzióba kerültünk, nem létezett idő, éhség vagy korlát? Csak a világ, amit megteremtettünk magunk körül, akár egyedül, akár társaságban. nekem még előjön, a hozzá kapcsolódó érzésekkel együtt. Elismerem, jó érzések, szép emlékek ezek!

Gyártsunk hát újabb szép emlékeket, ezekre a gyerekeink is emlékezni fognak!

Na most őszintén...

Az őszinteség kulcskérdés. Legyünk őszinték! Ám ez nem olyan könnyű. Akár még önmagunkhoz sem!
Nagyobbik lányom gyakran próbál kibújni a felelősség alól. Persze 9 évesen ez még átlátszó tud lenni, ami jó lehetőség a tisztázásra. Abba az irányba próbálom terelni, hogy merjen felelősséget vállalni tetteiért, szavaiért, legalábbis szeretném, ha felnőve megbízható ember váljon belőle.

Mint sok más területen, itt is a személyes példaadás segít a legtöbbet. Az őszinte kommunikációt tanuljuk magunk is, mert sajnos nem így szocializálódunk. Elég megnézni egy szappanoperát, és azt fürkésszük, hogy vajon a kimondott szavak mögött mit gondol a másik valójában? Ezt magunkon is megfigyelhetjük, én legalábbis számtalanszor rajtakapom magam, hogy ironizálok:
Kiborult a tej? Na ezt jól megcsináltad! -a gyerek szó szerint érti, ugyanakkor érzi, hogy érzelmeink másról beszélnek, valójában nem volt jó, amit csinált. Jó esetben az érzelmeknek fog hinni, így viszont megtanulja, hogy a szavainknak ne tulajdonítson túl nagy jelentőséget!
Igen, ilyen apróságokon is múlhat, hogy a gyerekünkből őszinte, nyílt ember legyen!

Egy ideje igyekszünk ügyelni erre, de számtalanszor kell még mindig kijavítanom magam. Az irónia könnyen észrevehető, de vannak ennél rejtettebb dolgok is.
Tegnap mondtam pár dolgot a páromnak, amiről abban a pillanatban tudtam, hogy nem kellett volna. Mégis, nem tudtam rögtön őszintén elmondani, hogy rosszul reagáltam, neki van igaza, hanem magyarázkodni kezdtem. Később derengett fel, hogy bizony még magamhoz sem voltam őszinte! Ragaszkodtam legbelül a vélt igazamhoz, elnyomtam a felismerést, miszerint hibáztam.

Ezek után nem csoda, ha a lányunk hasonlóan viselkedik, hiszen a gyerekek irtó érzékeny műszerek, azonnal rezonálnak az érzelmi változásokra, akármit is mondanak a szavak.

Mi a megoldás?
Szükségünk van minden nap egy kis időre, amikor rendbetesszük a lelki életünket. Szánjunk időt rá, hogy feldolgozzuk az eseményeket, átgondoljuk a reakcióinkat, és merünk "tükörbe nézni".
Nem könnyű belátni hibáinkat, még nehezebb ezeket beismerni egy másik ember előtt. Mégis, ezzel olyan útravalót adunk gyerekeinknek, amin keresztül ők is egészségesebbek lesznek, lelki értelemben.

Fontos vagy! 2. rész

Előző bejegyzésemben arról írtam, milyen fontos, hogy mi magunk jóban legyünk önmagunkkal, és erre is időt kell szánnunk, gyerekeink érdekében.

Most azt járnám körül picit, hogy valóban kifejezzük-e gyerekeink felé azt, hogy mi őket fontosnak tartjuk!

Mindennapos példa a saját életemből. Hazaérünk délután, két gyerek a suliból, egy az oviból. Mindegyik egész nap ott van, én közben itthon dolgoztam, így hazaérve egyszerre beszél mind a három, én próbálok rendet rakni, vacsorát készíteni, esetleg még elintézek egy-két dolgot.
"Figyelek, mondjad" -vetem oda valamelyiknek, miközben kipakolom a mosogatógépet, vagy épp leszedem a ruhát. Közben a másik gyerek mondandójára is reagálok, a harmadikra rászólok, hogy másszon le a konyhapultról.

Rádöbbentem, hogy ilyenkor bár én tényleg figyelek mindegyikre -hiszen a nők képesek párhuzamosan több dologra is koncentrálni :) -, a gyerekek szemszögéből nézve viszont ez kevés. Ettől egyik se érzi úgy, hogy VALÓBAN fontos számomra, ami aznap történt vele, vagy ami foglalkoztatja.

Ezek után nem csodálkozom, ha következnek a testvérek közti összecsapások, vagy a szülő ellen indított idegölő tevékenységek, hiszen gyerek-módra próbálják kiharcolni a kitüntetett figyelmet tőlem... még ha ezt a rendreutasítás formájában kapják is meg.

Olvastam egy 9 gyermekes édesanyáról, aki a hét minden napján egy gyermekével -két napon kettővel- fél órát kettesben töltött. Ő így oldotta meg, hogy gyermekei érezzék: egyenként is fontosak édesanyjuk számára!
Nem mondom, hogy ez a gyerekeknek elegendő, de ebben a helyzetben én sem látnék más megoldást.

Sajnos nincs más út, kifejezni, hogy fontos számodra, mint az idő, amit vele töltesz. Vehetünk neki ajándékot, új játékot, elvihetjük a legszuperebb játszóházakba, vagy akár moziba. Nem pótolja azt, hogy leülsz vele, csak te meg ő, és rá figyelsz.
Amíg kicsi, és nem tudtok beszélgetni, a közös játék is tökéletes. Nem a számítógépen, persze, hanem hagyod, hogy ő irányítsa, mit szeretne, hogyan és meddig.
Nem elég, hogy felépíted a LEGO-házat, majd otthagyod, hogy játsszál szépen (szintén személyes példa...).
A nagyobbakkal már lehet beszélgetni. Rengeteg minden történik az oviban, iskolában egy nap!
Erre az időre kapcsold ki a mobiltelefont, ne rohanj a géphez, hátha történt valami.
Ha vannak tesók, próbáld őket lekötni erre az időre, használd ki a pici alvásidejét, hogy valamelyik nagyobbal foglalkozz, vagy ha nem egyszerre kell őket elhozni az intézményekből, azt az időt is kihasználhatod, amíg valamelyikkel egyedül vagy.
Legyél kreatív!

Igen, mindez fárasztó, nem mindig lesz hozzá kedved, sőt, sajnálni is fogod néha ezt az időt, hiszen annyi más "felnőtt" dolgot lehetne -kellene- csinálni ezalatt!
Ilyenkor gondolj arra, hogy ha ki tudod fejezni, hogy fontos számodra a gyermeked, akkor ezzel építed az önértékelését, önbizalmát, ami a későbbiekben már nagyon nehezen pótolható! 
Ráadásul fel fogod fedezni, hogy mindegyik gyermeked egy különleges, egyedi kis világ! Ne maradj le róla!

Fontos vagy!

A gyerek az életem értelme! Ő a legfontosabb! Csak neki jó legyen!

Nem vitatom, hogy valóban fontos. De ez magában kevés.
Nagyon sok szülőt látok -és főleg anyukákat-, akik valóban mindent feláldoznak csemetéikért. Az alvásukat, a szabadidejüket, a magánéletüket. Valamennyit fel kell adni, főleg, amikor megszületik a pici, természetes, hogy őhozzá igazodunk, hiszen életben sem maradna, ha nem ezt tennénk! Emlékszem, engem ez mennyire megviselt annak idején, mikor az első született... valahogy nem gondoltam bele, hogy valóban 24 órás szolgálatban kell lenni, néha úgy éreztem, egy percemről sem dönthetek magam, mert mindent ő határoz meg...
A második, harmadik gyereknél már nem volt ez akkora trauma, ráadásul ott voltak a nagyobb tesók is, akik azért rövidebb időre lekötötték a kicsi figyelmét.

Valahogy arra törekszünk mégis, hogy egyre kevésbé vegyenek igénybe. Hogy átaludják az éjszakát, megtanuljanak egyedül enni, járni, felöltözni. Az önállóság első lépései. Jó esetben halad tovább a folyamat, mindaddig, míg érett, magukról gondoskodni tudó, döntéseikért felelősséget vállaló felnőttek lesznek. Ez lenne a cél, ezt kéne szem előtt tartani minden életkorban! Ez a téma is megér még egy bejegyzést, de most nem ezt tenném a figyelmünk középpontjába.

Hanem téged, kedves anyuka.

Miközben gyermeked körül forogsz, gondolsz-e önmagadra is? Megengeded-e magadnak, hogy lazíts? Rendben vagy-e önmagaddal? Értékesnek tartod-e magad, elég fontosnak, hogy néha foglalkozz a hobbiddal, elmenj egyedül valahová, vagy csak pihenj? Nem, ez nem önző dolog.
Sőt: ha nem vagy kiegyensúlyozott, nem vagy elégedett magaddal, esetleg önértékelési nehézségeid vannak, akkor ezt fogod továbbadni a gyerekeidnek is.
Őket márpedig szeretnénk sikeresnek látni majd, igaz? Tehát ha önmagunknak hagyunk időt, hogy megismerjük önmagunkat, egészséges önértékelésünk legyen, akkor tudunk igazán jó példák lenni gyerekeink előtt.
Ha ez nem megy egyedül, szabad (kell) segítséget kérni!

Igaz ez a házastársi kapcsolatra is. A gyerekek akkor érzik magukat biztonságban, ha a házasság rendben van. Hagyj időt rá hogy átgondold: valóban rendben van? Nem a kisebb összezörrenésekre gondolok, az mindenhol előfordul. Az viszont már fontos lehet, ezeket hogyan rendezzük? Rendezzük, vagy csak a szőnyeg alá söpörjük? Vagy mindig egyikőtök enged? Tudtok-e közösen döntéseket hozni? Tisztelitek-e egymást? Kifejezitek-e egymás felé az érzéseiteket, akár a pozitívakat, akár a negatívakat?

Ez az alapja a gyereknevelésnek.
Így azt kell mondanom: fontos vagy, kedves édesanya, te magad! Nem a gyerekek viszonylatában csupán, hanem önmagadért.

Elhiszed?

Elfogadva változtatni

Elfogadni, de egyben megváltoztatni... megfér a kettő egymás mellett?
Sokat küzdünk azzal -mint mindenki-, hogy gyerekeink bizony nem fogadnak szót, netán önálló elképzeléseik vannak, ami ráadásul nem azonos a miénkkel :)
A kiskori dackorszak már ennek a kezdete, nagyobbik lányunk kb 15 hónaposan kezdte, és máig abba sem hagyta az ellenszegülést -lassan 10 éves lesz!

Legújabb kedvence, hogy már meg sem próbálja megmagyarázni a dolgokat, elkezdi, majd két szó után elvágja egy "áhhh, hagyjuk!" felkiáltással. Néha ezt megtoldja azzal, hogy "úgysem értenéd!". A feszültség mindenesetre érthető, vagy legalábbis tapasztalható.

Érzések... a gyerekekben rengeteg dúl belőlük, méghozzá legtöbbjével nincs is tisztában, pusztán emocionálisan létezik, éli, érzi a maga világát, kereteit. Mi, racionális felnőttek persze rövidre zárunk dolgokat, így valóban nem értjük, mi olyan nehéz egy rendrakásban, egy ruha földről való felvételében?

Egy megoldás lehet, ha megpróbáljuk beleélni magunkat a gyerek helyzetébe. Konkrét példa volt nálunk, hogy a reggeli rohanásban nem szállt be a kocsiba, hanem ugrókötéllel a kezében bambult a kocsi mellett. Ha egy pillanatra megállok, azt kell mondjam magamban: néha igenis jó bambulni! De lehet, hogy szeretett volna ugrálni párat, mielőtt elindulunk, és épp ezen mélázott. Vagy várta, hogy a tesói bekössék magukat, mert ez könnyebben megy, ha ő még nem ült be.
Én persze nem ügyeltem ilyen finomságokra, így megint megnyertem a fentebb említett "úgysem értenéd" szólamot...

Mit lehet tenni? Vagy inkább: mondani?
Például ilyesmit: "Tudom, hogy most szeretnél kicsit ugrálni, de kérlek, szállj be az autóba!"
Vagy: "Jólesik egy kicsit bambulni, igaz? De most sietnünk kell, gyere, ülj be."
Tehát megfogalmazzuk a gyerek vélt érzéseit, gondolatait, vágyait, majd hozzárakjuk a saját kívánságunkat, kérésünket. Mennyivel jobban hangzik, mint a megszokott kiabálásunk, igaz?

Mi kipróbáltuk, és bevált!
Te mit gondolsz?

A kérés hatalma

Megcsináltad már a leckédet?
Miért nincs még rend az asztalodon?
Menj fürdeni/fogat mosni/öltözni!
Vacsoraaaaaaa!!!!

Ismerős mondatok? Valószínűleg a legtöbb családban mindennaposak. Rövid, tömör, kifejezi a lényeget. Mondjuk úgy, praktikus mondatok. Mi is így nőttünk fel, ezt hallottuk, ezt építettük be magunkba. Lehet másképp? Kell másképp???

Leszögezem, hogy amikről írogatok, leginkább olyan témák, amik engem is foglalkoztatnak. Vagyis nem jelenti azt, hogy mindezekben élen járnék, viszont törekszem arra, hogy változtassak, ha úgy tetszik: fejlődjek. Így megfigyeltem magamon, hogy leginkább akkor osztok utasításokat, amikor sürget az idő, ha feszült vagyok, vagy ha már többször szóltam, és nem történt semmi.

A kérésnek ott van jelentősége, hogy a gyerek kvázi eldöntheti, megteszi-e amire kértem, vagy nem. Van személyes felelőssége erről a döntésről! Persze nem szeretnénk, ha kénye-kedve szerint döntene, elvégzi-e a dolgát, így lehetőségünk van választás elé állítani:
Dönthetsz úgy, hogy nem teszed meg, de akkor ez meg ez lesz a következménye.
Leckeírásnál, vagy hangszertanulásnál gyakran alkalmaztam már ezt.
Nem írod meg a leckét? Jó, van rá lehetőséged. De akkor holnap feketepontot kapsz, és előbb-utóbb be kell pótolnod.
Nem szeretnél gyakorolni? Jó, lehetséges, de a hangszertanár előtt ezt neked kell felvállalnod.

A kérés lehetőséget ad a mérlegelésre is. Ha a gyerek épp játszik, mi megkérjük, hogy menjen mondjuk fürdeni, mondhatja azt, hogy szeretném ezt még befejezni. Így a feszültségek csökkennek, lehetünk belátóak, figyelembe vesszük az ő szempontjait is.

Van még egy vonatkozása a kérésnek, gondoljunk magunkra, vagy a saját gyerekkori élményeinkre! Milyen érzés, ha parancsolgatnak nekünk? Nem kellemes, igaz? A kérésnek szívesebben teszünk eleget.

Mi van akkor, ha jól jönne a segítség, de a gyereknek épp nincs kedve? Most nem a kötelességeiről van szó, hanem valami pluszról. Ráerőltessük? Kérésünk csupán mézesmadzag volt, valójában muszáj lenne jönnie? Van ilyen is.
Én arra törekszem ilyenkor, hogy kifejezzem az érzéseimet, őszintén. Elmondhatom, hogy most csalódott/szomorú/mérges vagyok, mert számítottam rá. Ez alkalmat ad a gyereknek arra, hogy átgondolja döntését.

Kipróbálod?

Nem maradsz le a további cikkekről, ha feliratkozol hírlevélre itt>>