2009. május 21., csütörtök

Miért szeretnénk gyereket?

Ritka pillanat, amikor hárman egyetértésben vannak, együtt....

Na jó, tudom, érdekes a kérdésfelvetés... pedig halál komolyan vetődött fel bennem a dolog.
Vegyük példának a mai reggelt.
Idilli kép lehet, hogy reggel a 3 lurkó besorjázik az ágyunkba, heverészünk, szundítunk még kicsit, vagy elmeséljük, ki emlékszik az álmára... nagyon hangulatos, nemde?
Akkor leírom, ez hogyan történt nálunk, ma reggel.

Először is, a reggeli besorakozás hozzánk, hajnali 6-kor történt, ami némileg illúzióromboló. Apjuk már nem tartózkodott itthon, így egyedül kellett megbirkóznom a ki-hová-feküdjön típusú kérdéskörrel, lévén csupán két oldalam, és Nóriból is csak egy van; ez a két sarkalatos pont ilyenkor. Még fel sem ocsúdtam legmélyebb álmomból, máris nyafogós-hisztizős-csapdosós produkcióvá változott a dolog, sehogyan sem bírtuk kilogisztikázni a helyzetet... közben Nóri olyan édesen mászott rajtam át és keresztül, hogy 8 napon túl gyógyuló sérüléseket szereztem valószínűleg...
Végül megadtam magam, és kimentünk kakaót készíteni.

Az elmúlt időszak egyébként hasonlóan zűrös volt nálunk érzelmi téren.
Anna vagy szándékosan bosszant minket, kevesellve a rá irányuló kizárólagos figyelmet és elismerést, vagy teper ezerrel, és próbál kedvünkre tenni olyannyira, hogy ezzel kerget az őrületbe minket. Kedvence, amikor Tomit oktatja ki helyettem, vagy "csak" provokálja az öccsét. Rettentő igazságérzettel rendelkezik, hajszálra kimérve benne minden, a kakaómennyiségtől kezdve a ki-miből-mennyit kap és hányszor típusú akciókig. Ugyanakkor nagyon fejlett empatikus képességekkel rendelkezik, és okos is. Amivel visszaél. Neki például nem szabad olyanokat elárulni, mit pl. azért cukkolod Tomit, mert rám haragszol, mert simán visszafordítja ránk ezt a felismerést! Kemény egyéniség, akit rengeteget kell dicsérni, mert csak ettől érzi, hogy szeretjük...
Tomi, a középső, és aki fiú is; rengetegszer kaptam meg ezt az általánosítást, és ami ebből fakad. Az tény, hogy szöges ellentéte nővérének, visszahúzódó, elmélyülő típus, aki nehezen fogadja a változásokat, nehezen épít új kapcsolatokat is. Mindig van aktuális érdeklődési köre, 1 évesen a kisautókért volt oda, azzal aludt, azzal sétált, azzal játszott órákat; aztán ez átcsapott az állatvilágra, azon belül is a rovarok, hüllők és dinók érdeklik leginkább. Más nem is. Ugyanakkor rettentően érzelmi típus, állandóan "szerelmet" vall nekem, ám ha kicsit is mellőzve érzi magát, nyafog! De akár órákon át hüppög, nyávog, nem is tudom hogy kifejezni, de rettentően idegesítő tud lenni. Extra adag öleléssel csillapítható csak le, ami felemészti az én legutolsó energiatartalékaimat is...
Nóri pedig megint teljesen más. Dackorszakolunk, persze, a minap annyira őrjöngött az autóban, hogy már nem is sírás, hanem hörgések törtek elő előle, valahogy mégsem borít ki annyira, mint amikor Anna csinálta ezt. Talán mert legtöbbször meggyőzhető, míg Anna csakazértsem volt hajlandó meghallgatni sem. Nóri ezenkívül rettentő önálló, és nagyon eredeti :) Élvezem a vele együtt töltött időt.

Na és visszakanyarodok az induló kérdéshez végre, szóval az elmúlt időszak másról sem szólt, mint a rivalizálásokról, hisztikről, nyafikról, dacokról. Eljutottam oda, hogy mi öröm van a gyerekekben?? Amikor pici, éjszakázni kell vele, folyamatosan készenlétben lenni. Mire ebből kinő, jön a dackorszak. Utána egyre bonyolódó lelkivilágával kell megküzdeni...

De, hogy jó vége legyen a dolognak, rájöttem, hogy a hozzáállásommal van a baj. A gyerek gyerek, és olyan, amilyen. Ha lázadozok ellene, és csak a rosszat veszem észre, persze, hogy elmérgesedik a helyzet. Ráadásul közben elmegyek a tényleg szép, jó, értékes mellett.
Ez a vége, nem tdom, volt-e értelme mindezeket leírni, talán majd hosszabb távlatból visszanézve derül majd ki :)

1 megjegyzés:

VOKinga írta...

Itt a folytatása az üzenetednek. :)
Azt hiszem, a nagylányod és az én Fannim vagy imádnák, vagy őrületbe kergetnék egymást, annyira egyformák, amiket leírtál róla, annak a 95%-a akár Fanni pontos jellemzése is lehetne.
Nálunk is harcias időszak van néhány hónapja, a két nagy szinte sportot űz abból, hogy egymás idegeit pengesse -ismerős, mi is ezt csináltuk öcsémmel, úgyhogy tudom jól, csodákat legfeljebb nagytinédzser-koruktól remélhetek. Azt még nem tudom, milyen lesz, ha Máté is beszáll a buliba. :)
Nálam a legnagyobb gond ott van, hogy nincs időm magamra (lefogadom, ismerős :), nagyon keveset alszom, szinte semmit nem pihenek, nincs gyerekmentes, csendes időm, így nemigen sikerül feltöltődni, de ahogy Máté nő, ez most már javulni fog. Azt hiszem, ahhoz, hogy igazán kiélvezze az ember, időnként kellene nélkülük is lenni.
Nagyon megértem, amiket írtál. Nehéz elosztani úgy az időt, hogy minden gyerek úgy érezze, megkapta a neki járó törődést. Nem is nehéz, lehetetlen. Én is annyira vágynék még egy negyedikre, de én is úgy érzem, a terhelhetőségem határán vagyok. Pár év múlva talán, de engem Máté betegessége is visszatart, hiszen ha a következő baba is ilyen lenne, nem is tudom, hogy bírnák a többiek, hiszen amíg beteg a kicsi, szinte semmi idő nem jut a többiekre. Ezért most én is azt gondolom, kiélvezem ennek az időszaknak a szépségeit most, aztán megpróbálom ráhangolni magam arra, hogy egy újabb szakaszba lépjünk, és azt is szeressem.
Bocsánat, sokat blabláztam. De ez a közös cipő... :)