Útkeresésünk első állomása

A történet ott kezdődik, hogy idén Nórikám betölti a 2. életévét, méghozzá áprilisban; ez ugye jelentős bevételkiesést eredményez, amihez hozzáadódott időközben a válság számos kedvezőtlen hatása is. Így hamar felmerült bennünk, hogy bizony nem fogok tudni itthon maradni legkisebbem 3 éves koráig...
Sebaj, gondoltuk, elég sok szabim gyűlt össze, nyáron ebből elleszünk egy darabig, ősztől bölcsi, aztán hajrá! Hamar összedőlt a terv, hiszen januárban kitudódott, hogy munkahelyem megszűnik, csődbe jutott a hatalmas vállalat... egyelőre azt sem tudom, megkapom-e a nekem járó végkielégítést meg egyebeket, csak annyit közöltek levélben, hogy amint lejár a védelmem a gyed-gyes miatt, biza ki vagyok rúgva...
Ezen hamar túltettem magam, úgysem ragaszkodtam hozzájuk, lesz ami lesz; mindeközben befutott egy szuper lehetőség, helyben, részmunkaidőben, március közepétől...

Így ma bebattyogtam a bölőbe, hogy ugye áprilisban nyílik az új ovirész, szabadul fel hely a bölcsiben is... kiderült, nekünk nem, mert oda már megvan, kiket vesznek fel... adjak be kérelmet, májusban értesítenek, hogy ősztől mehet-e a kislány. Addig? Hát, keressek más megoldást...
Apropó, kérelem; olyan komoly szintű vagyonnyilatkozatot kell mellékelni, amit a képviselők is megirigyelhetnének; szerintem nekik sem kell több adatot megadni, mint nekünk... még a munkáltatói járulék összegét is fel kell tüntetni! Egyszerűbb, ha benyújtom az SZJA bevallásomat... kicsit kiakadtam, mi közük hozzá, hogy mekkora a lakásunk, mennyi a fizunk, hány kocsink van stb. Persze, szociális alapon is nézik, kiket vesznek fel...

Így hát törjük tovább a fejünket, hogyan tovább...

Denevér!

Tegnap megvarrtam Annám jelmezét; egész délután röpködött :D

Méregzsák

Igen, Nórit valami gonosz boszorkány átváltoztatta... legtöbbet használt szava az "EDEDÜL!!!!!", és csúf elváltozások képződnek a hangján, arcán, ha nem hajlunk meg akarata előtt...
Az alvással kezdte, közelharcot vívunk, végül azért győznek az állommanók; de most már az oviba menés is problémássá kezd válni.
Az öltözés még OK, aztán a kocsihoz is mehet egyedül - kivéve, ha szakad az eső. Beülni is próbálkozhat, aztán odaérve is sétálhat. Idáig minden rendben van.
Mire letesszük a tesókat, és indulunk vissza, na itt kezdődnek a problémák, ugyanis nem akar hazamenni. Ma ráadásul esni is kezdett, így kénytelen voltam felkapni, hogy mielőbb odaérjünk az autóhoz. Ezt a részt nem részletezem, szerintem mindenki látott már üvöltő, vörös fejű, rúgkapáló majdnem-kétévest :)

Az érdekes az, hogy nagyon jól tolerálom ezeket a dolgait. Nyilván, mert harmadjára van benne részem, és tudom, hogy el fog múlni. Annára visszagondolva, hát, komoly lelkiismeretfurdalásom van, ha visszagondolok akkor önmagamra; nagyon kiborított, amikor így hisztizett, nem tudtam higgadt maradni szinte sosem. És ez állandósult is a vele való kapcsolatomban, máig is 10 másodperc alatt kihoz a sodromból. És erre az sem mentség, hogy nagyon nehéz szitu kezelni egy dackorszakos gyereket, miközben ott van egy újszülött kistesó is...

Tomira pedig nem nagyon emlékszem, vele is voltak küzdelemek, de kiesett ez a rész. Lehet, még akkor is Annával voltam elfoglalva?